Generalis Gróf Vurmser vitézsége Habelschvertnél

Szállj le, Calliopé, Hemus tetejéről,

Eleget lantoztál Caesar erejéről,

Midőn Pompét üzte Pharsal mezejéről,

S vitéz borostyánit leszedte fejéről.-

Siess velem jönni Elbe kutfejére;

Majd ott Óriások felülvén hegyére,

Nézzünk a Nagy József vitéz seregére,

Hány burkust füzött már pallosa hegyére.

Csak meg ne irtózzál az holt tetemektől,

Vagy lassu halállal küszködő szemektől!

Hazája kivánnya ezt a gyermekektől,

S szép is igy meghalni ellenség kezektől.

Illy bajnokul holt meg Decius honnyáért,

Igy két Horátius világ asszonyáért,

Igy Kodrus Athénás kedves várossáért,

S igy Kemény Simon is magyarok attyáért.

Melly szépen nyugosznak dicsőség karjain!

Rózsabokrok nőnek mindegyik hamvain,

Örömkönyvet hullat haza illy fiain, -

S felmetszé neveket Márs templom falain.

Már oda jutottunk, látom a térséget;

Sas szárnyai fedik a vitéz népséget;

Kivont karddal várják mind a jelenséget,

Hogy letapodhassák a vad ellenséget.

Még az hajnal csak most ébredt fel álmából,

S első sugárt küldi piros világából,

Hogy Vurmser kijön hadi sátorából -

Hektornak mondanád képe állásából!

Délceg paripája kapál patkójával,

S kérkedik arannyal varrott csótárjával;

Felül a nagy vitéz zománcos kardgyával,

Szóllittya táborát hadi trombitával.

Azután vágtotva kerüli rendeit,

Vitéz pajtásinak dicséri sziveit;

Igéri, hogy még ma Elbének vizeit

Burkus vérrel festi, s eltörli népeit.

A nap nem olly heves Lybia széllyében,

A tűz nem lángal ugy Etna kéménnyében,

Mint a bajnoki vér Vurmser népében,

Mert tudgya, szüntelen győz vezérlésében.

Indul öt szakaszban a tábor uttyára,

Ámbár a tél borul Flora határára;

S havas felhők ülvén Boreás hátára,

Setét fátyolt huznak ég boltozattyára.

Gondolnád, hogy ama tengernek partyait

Lakják, kinek örök fagy köti habjait,

Vagy hideg Grönlandnak végső határait,

Honnan eltiltotta nyár s tavasz javait:

Olly készséggel birják hideg keménségét;

Sietve halladgyák völgyeknek mélységét,

Azután felhatván sziklák hegyességét!

Vélnéd, hogy markolják felhők setétségét!

Igy hordozta népét Pirene hegyein,

S a tornyos havasok lugosos tetein

Az is, kinek Róma rettegett erein,

Midőn Herkulessé váit Kannák mezein.

Elérkeznek végre Glátz tartománnyába,

S még ellenség része szunnyadoz álmába,

Hogy már Sasunk röpdöz Habelschvert várába,

S inti, hogy készüljön József rabságában.

Vurmser, mint villám, nyargal táborában,

Mennydörgés hallatik csattogni szavában,

Fringiai pallost villogtat markában,

Márst is igy festik le scythák templomában.

Felosztya seregét Cseh- s Glatz kapujára,

Lajtorjákot emel bástyák oldalára; -

S hadi jelet adván a vár vivására,

Egyszerre omlani kezd minden szavára.

Itt a szörnyüséget lásd igaz képében!

Melly piros a pallos magyarok kezében!

Nincsen szánokodás ellenség vérében,

Szokássá lett ez már Vurmser népében.

Mint midőn Scipio röpülő hadával

Szembeszállott vitéz Hánnibál honnyával,

Felkoncolta népét Dido bástyájával,

S csak emlékezetét hagyta fent hamvával.

Kardgyuk éle viszi a vár piacára,

Hol már vér hömpölög források módgyára;

Nem ügyelnek burkus kékes ágyujára,

Tudgyák, elégtelen magyar halálára!

Felkiált Vurmser: “kész a győzedelem!

Éljen Theresia s József fejedelem!” -

Itt az ellenségre jött végső félelem,

Mert láttya, hogy nincsen sehol segedelem!

Ekkor halt már minden, ami csak halhatott,

Mert bézárt kapuin ki nem szaladhatott;

Ki pedig életre kegyelmet kaphatott,

Rabbá lett, s magyarok szivéről szólhatott!

Végződik a csata öröm kiáltással,

Szállására mégyen pajtás a pajtással;

Beszéllik egymásnak, ki melly bajvivással

Dolgozott, s hány burkust ejtett egy vágással?

Igy hajós kiérvén tenger veszéllyéből,

Vagy az érzéketlen Namagon kezéből:

Ki nem fogy eseti hosszas beszédéből,

Mert vidámul szive emlékezetéből.