Genézis

A Kozmosz nagyszerű, tűzcsóvájú, dohogó

teremtése ismétlődik bennem.

Dimenziónélküli, lélekszerű, furcsa

tűzködök és gőzök gomolyognak

idebent.

Gomolyognak, forognak, pöfögnek

és keringenek veszettül.

Nem látom a célt.

Néha kiválik egy kis ködgolyóbis,

forgásában amint sűrűsödik.

Forr, buborékos: éget.

Kivágom magamból külön bolygónak

és kicsinyég nagyon szépnek, nagyon melegnek látom

és ilyen lesz belőle, mint ez itt

s az emberek messziről távcsövezve

Versnek keresztelik.

De a Törvények haladnak, nem állnak meg,

halódás jön a születés ősmelegére.

Rövid napok multán, borzongószelű estén

kezembe veszem ezt a papirt,

meg sok más keringőt, teleszitáltat,

olvasom, megcsóválom a fejemet,

mosolygok, felnézek a holdra:

Milyen különös-idegen!

Milyen messze van!

Milyen hideg!