GERNYESZEGEN.

Maros, Maros s te vén kastély a dombon,

Látlak megint hát oly sok év után!

A régi nyárfák még mind ott virúlnak,

De hajh, ti már nem ismertek reám;

Ifjú helyett, akit ti ismerétek,

Előttetek most egy agg férfi áll.

Járjak be újra minden régi helyet,

A húnyó emlék végsugárinál!

Megismerém a lépcsőt csarnokával,

A kis szobát, a tölgyfa-ablakot;

Hányszor keltett föl, hányszor ringatott el

Nem messze a malom zugása ott.

Hányszor bolyongtam a nagy árnyas kertben

A rigó füttye most is üdvözel,

S a rózsa, jázmin bokra hossza sorban

Lehajlik hozzám s mintegy átölel.

Oh ifjuság korán hervadt virági,

Emléketök nem örömet fakaszt!

Akkor hazám halálos sebbe’ vérzett,

Zord tél követte a rövid tavaszt.

Hű gyermekként virasztottam felette,

És mardosott kegyetlen fájdalom,

Mindent, de mindent végkép veszni hittem,

S el-elsiratta bús-komor dalom.

De vígasztalt a kastély grófja gyakran,

Tanúm reá ez a tágas terem,

Ez asztalnál, ha későn fenmaradtunk,

Hazánk ügyéről elbeszélt velem.

«Bízz’ a jövőben - mondogatta többször -

Nagyobb vészt is már átküzdött hazánk;

Ha hű marad a nemzet önmagához,

Egy újabb hajnal fog derűlni ránk.

És úgy történt. Maga is küzdött híven,

Ki nem fáradva, amíg csak lehelt.

Bort adjatok, bort, Celna ó borából,

Üritsem emlékére a kehelyt!

Oly honfi volt, milyen kevés van köztünk,

Akit nem önzés, hiuság vezet,

Hanem az erkölcs és a kötelesség.

Őrizze sírját hű emlékezet!

Ti unokái, szép reményű ifjak,

Haladjatok mindig az ő nyomán,

Gonddal nevelt föl erre jó anyátok,

A fenkölt lelkü, ritka honleány:

Még egy kehelyt! Hadd ürítsem reátok!

Multat, jövőt im egybe foglalom,

Olvadjon össze folyton újabb fényben...

Sok nem lehet, mit értetök iszom.

S te vén kastély, maradj, állj fenn sokáig!

Kinek kitártad egykor kebeled’,

Az ifju, mint agg, újra látni vágyott,

Hálás szivével. Hajh, Isten veled!

Vaj’ látlak-é még?... Már kevés időm van,

Érzem, közelget síri éjjelem;

De emléked, mélyen szivembe vésve,

Holtig kisér s a sírba száll velem.