Gina emléke

Szeretsz-e te, vagy szeretél-e már -

S ha nem - szeretsz-e valaha?

Forró-é a nap keble, vagy csupán

Visszaverődő sugara?

Lehet-e az, hogy csak egyet szeress

Te, kit egész világ szeret?

Talán - talán - hisz csak az bizonyos:

Szeretni nem fogsz engemet.

Méltatlanabbat fogsz szeretni majd,

Mint ez történik rendesen;

Ez átok az, mi végett soha nincs

Egész mennyország idelenn...

Ha engemet szeretnél! - oh hisz úgy

Kijátszanád a végzetet:

Az örökkévaló is irigyel

Ilyen mulandó örömet!...

Szeretsz-e te, vagy szeretél-e már -

S ha nem - szeretsz-e valaha?

Oly pazar a fény arcodon! - s nekem

Valami súgja: nem, soha!

Sötét, de édes a tapasztalás,

Mely vigasztalja vágyamat!

Te senkit sem szeretsz - oh mert hiszen

Hideg a szív a fény alatt...

Elfogy a nap, az én napom...

Közeleg a sötét óra...

Oh, ne kérdezz, mi bajom van?

Oh, ne nézz most homlokomra!

Szép vagy és hatalmas - hányszor

Mondtalak mindenhatónak!

Üres bók, édes hazugság...

Menj, kerülj, hogy el ne hervadj...

Ne tudd, hogy ez óra ellen

Tehetlen minden bübájod;

Hogy van, ami nagyobb annál:

A lelkemen fekvő átok...

Ne kutass, ne nézz lelkembe...

Isten őrizzen meg attól:

Légy kacér, víg, csapodár, csak

Óvd magad a gondolattól!

Nézd a jégfelhőt az égen:

Észrevétlen hideg árnya

Halványan száll a gyanutlan

Örömben égő virágra;

Keble áthül, megrázkódik...

Alig sejti, hogy mi érte;

Ragyog a nap, ragyoghat már!

A virágnak vége... vége...

Őrizkedj a gondolattól!

Ne nézz most lelkem mélyére;

Ha forrong, ha zúg a tűzhegy,

Vigyázz, hogy ne menj szélére...

Ne fürkészd baját, epéjét.

Kétségbeejt a sötétség -

Rémeitől megőrülsz, vagy

Előbb megfojt a nehéz lég.

Álmodozzál, ábrándozzál,

Szemlélődjél, csak ne kérdezz;

Alkoss magad új világot,

Csak ne kérdd: hogy mind miért ez?

Hull a levél, hull a csillag,

Még se fogy el, tele föld, ég;

Mi közöd van hozzá, féreg!

Hogy mi végre teremtették?

Ne játsszál a gondolattal!

Ha bejársz e rengetegbe,

Benn egy kérdő szörnyeteg van;

Ne kerülj - vigyázz - elejbe.

Meg nem fejti soha senki,

Amit e szörny kérdez tőled,

Bár izenkint, apródonkint

Szíja el fájó velődet.

Isten veled, szép sudárfák

Andalító suhogása!

Árnyatokban volt szivemnek

Annyi édes álmodása!

Árnyatok sötétül egyre,

Közeleg az éj immáron!

Kiszenvedve, tévedésben

Fáradottan itt bevárom.

Adtál mézet, virágot is;

Megátkozzalak-e téged,

Hogy te sem adsz ingyen semmit;

Ernyőd ára: kígyó, méreg...

- Légy hiú, én gyöngyvirágom,

Légy hamis, begyes, rátartó:

Nyujtsd magasra fejecskédet,

Szökdelj, mint egy kis pillangó;

És ne kérdezz, mit morogtam;

Badar beszéd... kacagj, kérlek...

- Ah! ha birhatnám kis üres

Boldogságos fejecskédet!

Ver az Isten engem

Mind a két kezével,

Tüzes ostorával,

Tüzes szerelemmel.

El nem gondolhatom,

Mivel érdemeltem;

Csak szenvedtem eddig

Ebben az életben.

Szerelem: mennyország;

Legalább ugy mondják.

Én csak azt tudom, hogy

Nekem mártiromság.

Két szép szemefénye

A csalóka méreg:

Olyan erős, mégis

Olyan soká éget.

Akárhogyan éget

El-elnézegetem:

Hogyan lehet oly szép s

Mégis oly kegyetlen?

Én uram teremtőm

Ijesztenél rája;

Tedd szivére szívem

Csak egy minutára:

Tudom, úgy hozzá ég

Egyszerre az övé:

Magad se veszed le

Soha onnan többé!

Tied a dicsőség, hatalom;

Csak mulass emésztő kinomon.

Kegyetlen fény ragyog szemedben.

Halálra itélt rab - szerelmem.

Rab vagyok én, rab, de olyan rab,

Aki zsarnokánál szabadabb.

Enyim az igazság s szenvedés,

Tied az önkény s a büntetés.

Szenvedek, de nékem nyugtot ad

Vigasztaló csöndes öntudat.

Téged fogva tart a nagy világ -

Enyim az örökkévalóság.

Összetépted az én szívemet,

A magadét el nem tépheted.

Megmarad az igaz bírónak,

Szerelmemért bosszuállónak!

De azért ne hidd, hogy nyugtot ad

- Oh, nagyon is fáj a gondolat,

Hogy te magad, édes kedvesem,

Hogy te sem lész boldog sohasem.

Nem tudom én, hogy mit gondoljak?

Örömest látnálak boldognak.

Fájna a szivem úgy is; de talán

Csak a magam baját siratnám.

Alig merem én azt mondani,

Azzal ijeszt, üldöz valami:

Boldog lesz majd egykor kebleden

Más valaki - csak te magad nem.

Legyen átkozott e sejtelem!

Mint a szív az, melyben megterem.

Szívnek, melyet bánt e gondolat,

Maga a halál csak nyugtot ad!...

Oh ha bájaidat szereted,

Szeress, kérlek, akkor engemet.

Mert hiszen legszebb vagy lelkemben,

Mint a nap a kristálytengerben.

Napvilágom, kelj föl énfölém!

Nézd magad lelkem tűkörén.

Mint a nap a miljom habokban,

Képed ragyog minden dalomban.

- Vagy igen - csak menj az utcára,

Ismerj rá e hitvány világra;

És azután vesd meg a sarat,

Mely nem fogja föl a sugarat!

“Légy vidám, kétségbeesve;

Maradj büszke, megalázva.

Légy hideg, ha lánggal éget

Átkos szenvedélyed láza.”

“Meg se rezzenj, ha velődbe

A féltés villámai ütnek.

Maradj józan, mikor ég-föld

Táncol és forog körülted.”

“Fojtogasd el minden üdvöd,

S ha tudod, felejtsd el őket,

Mikor éjjel siránkozva

Szellemeik hozzád jőnek.”

“És örökké sírod ássad

S mégse halj meg!” Én gyötrelmem,

Mert ohajtlak, mert szeretlek,

Ezzel átkoztál meg engem?...

Mivel engem megátkoztál,

Viszont én megáldlak téged.

(Csak elmondom, hogy mi sors ér

Vágyaid ha mind beteltek).

“Érjen annyi jó szerencse,

Hogy ne tudj örülni rajta.

Környékezzen oly magas fény,

Hogy szégyeld magad miatta.”

“Majd ha szíved lángért lángol,

Hideg kígyó érintsen meg.

Ne gyötörjön féltés másért,

Féltsd magadat, gyúlt szívedet.”

“Láss körülted boldogságot,

S érezz gúnyt magadra benne.

Keress a multban vigaszt és

Ne találj emlékezetre.”

“Ohajts örök életet, ha

Majd jövődet halva látod”...

- Oh, szeress! és átveszem mind,

Ami ez áldásban átok!...

Szegény öreg koldus...

Csak az inség tartja.

Könyörülő világ,

Könyörülj meg rajta!

Valakinek csendül

A lélekharangja.

Könyörülő Isten,

Könyörülj meg rajta.

Az én szép szeretőm

Kiadott énrajtam.

Könyörülő halál,

Könyörülj meg rajtam!

Legyek lealázva a porba,

Ottan elgyötörve, tiporva.

Akkor sem tiéd a győzelem;

Büszkén emelem föl még fejem.

Élj örömben, én meg bánatban;

Kedvnek, búnak egyszer vége van.

Azt tanítják mind a vértanúk:

Halhatatlan az, ki halni tud!

Szól a zene, olyan szépen szól,

Csodálatos búból-bánatból.

Oly szomorú, mint az őszi szél.

Fogy a sugár, hull a falevél.

Honnan e bús hangok, mely tájról?

Messze, nagyon messze világból?

Fekete és gyászos üzenet,

Vége immár, vége mindennek!

Nem is szomorú már, de szilaj;

Nem is sohajtás, de kínos jaj;

Szivem tépik, fejem ingatják,

Mint a szél a fának sudarát.

Ide hamar azt a poharat!

Egyre vadabb, egyre szilajabb...

Majd sikoltva fölkacag, nevet -

Egybe szétveti a fejemet.

Most megint oly csöndes-búsan szól,

Mintha jőne mélyből, föld alól.

Oh, de mért is marad életbe

Aki egyszer el van temetve!...

Egyszer megölelni,

Egyszer megcsókolni,

Örökké ölelni,

Örökké csókolni!

Mit nekem e rövid

Elmulandó élet?

Örökkévalóság!

Amit tőled kérek.

Kedvesem, szerelmem

Az élet mulandó -

Játsszuk ki a halált,

Az örökkévaló.

Ölelj meg, csókolj meg,

S élek beléd halva -

Örökké ölelve,

Örökké csókolva!

Szerelem, szerelem...

Édes ölő méreg;

Mulandó istenség,

Halhatatlan féreg...

Ég vigasztalása:

Gyönyörű szivárvány;

Teremtő láng hídja,

Rajt a földre szállván...

Balzsama a sírnak,

Mely az enyészettel

Egy perc üdve alatt

Mindent kiengesztel -

Áldott az a szál is,

Melyet emléked sző,

Sírba koporsónkat

Szeliden eresztő.

Szerelem - örök nap,

Öröme mindennek -

Egyedül szivemben

Ostora istennek!...

Mint az erdő napsugártól,

Én szemedtől meggyuladtam;

És elégek, mint az erdő,

Melynek lángja olthatatlan.

Láttatok már erdőt égni?

Oh ez igen ritka látvány.

Szikrafényes füstje fölszáll,

Magasan, mint a szivárvány;

És a fojtó füstborúban

Ezer a sikoltás, a jaj.

Fészke fölött vijjog, rí a

Kétségbeesett madárraj.

Oda minden, oda minden!

Annyi boldogság reménye.

Maga a nap sirathatná,

Mennyi kárt tesz örök fénye...

Ahol egykor a vidámság

Édes epret szedett volna,

Kérlelhetlen mérgű tűzláng

Legel a gyepen ropogva...

Erdő, erdő! nem marad-e

Égett fádnak egy zöld ága,

Hol egy madár eldalolja:

Átkozott a nap sugára!

Átkozott a romboló láng,

Mely nem úgy hervaszt el kéjben,

Együtt élve, ott elhalva

Virágaid mézkelyhében.

S minden önző és hiú fény,

Mely nem érez, mégis éget,

Nem érez, hogy ragyoghasson;

Legyen átkozott tevéled!

Erdő, erdő! fiatal, szép

Égő erdő, hamvadozó!

Hozzád én szivem, szerelmem

Be hasonló, be hasonló!...

Oh, hagyj békét a húroknak!

Ne is érintsd ujjaiddal.

Ha velőmet meggyujtottad,

Ne éleszd a szélviharral.

A te zenéd épen átkos,

Legalább nekem magamnak.

Tán a húrok ujjad alatt

Elváltoznak, elkárhoznak...

Mikor a te zenéd hallom,

Velőm ég, de szivem megfagy;

És egy gondolat rohan meg,

Mitől úgy fáj a szegény agy.

Mert ki-utat, szót nem lel rá,

Csak úgy zsong, mint a szélhárfa.

És talán jobb! - sejtem, e szó

Vég gyászt hozna a világra.

Mintha a vén idő mélyen

Azt sóhajtaná el benne:

Elég volt már! és azután

Többé a nap föl nem kelne!...

Ha szerelem nincs szivedben,

- Én a mennyről már lemondtam;

De a föld sem ad nyugalmat,

Jobb nekem már a pokolban.

Oh, gyülölj, utálj meg engem,

Tiporj édes lábaiddal;

Szörnyeteg az én szerelmem,

Mennykövezd le vad haraggal.

Diadalban kacagjon föl

Rá a világ, - mit én bánom!

Kivüled nem látok, hallok

Semmit, semmit a világon.

Szent György! irtsd ki ezt a sátánt,

Mely szivem lángjából támadt!

Ne teremjen tüzes ostort

Ennek a jámbor világnak.

Nem való az én szerelmem

Sem az égbe, sem a földre;

Nincsen az teremtve csöndes,

Olvadó szelíd gyönyörre.

Pallos és tűzláng kell annak,

Egyik átkos vérét ontja,

Mig a másik szünet nélkül

Megemészti sustorogva.

Gyűlölj hát - oh, csak ne hagyj el!

Szemedben a pallos és tűz,

Öld vele kínért sovárgó

Szívemet, és csak gyötörj, űzz -

Ne hagyj itt a földi kínnak,

A közönynek, amely nékem

Utálatosb, mint minden kín

Lenn a pokol fenekében.

S majd ha a kínzást eluntad,

Gyuladjon el szép szemedben

Az isten gyilkos haragja -

Mert csak te ölhetsz meg engem!

Mikor éj van, sötét, néma -

Oh, gonosz, oh, szörnyű átok! -

Senki sem lát, senki sem hall,

Csak én hallok, csak én látok!

Ami van, azt látom, hallom,

De nem az fáj, nem az gyilkol.

Ami nincs, az kisért engem,

Amit izzó velőm gondol.

A pillangó szárnya rezdül,

A virág kelyhében alva.

Azt gondolom, ő sohajtott,

Gyönyörökben haldokolva...

És fölöttem a sötét ég

Ketté hasad, nagyot csattan.

Üt a villám egyre-másra

Vétkes, átkos gondolatban.

Megnyílik a föld alattam.

A pokol rám ölti nyelvét,

Azt a lángot, mitől úgy ég

Lélek és test - de el nem ég.

Leggonoszabb, legfeketébb

Ördögei a pokolnak,

Kínaimhoz vad zenéül,

Szintúgy harsog, úgy kacagnak...

Hívok istent, hívok embert,

De nem segít rajtam semmi.

Egy szelíd hang szól a mennyből:

Higyj! - de én nem tudok hinni...

- Oh, mért nem mered meg a föld,

S rajta minden úgy, amint van,

Pillangó, virág maradna

Mindörökre mozdulatlan!...

Nem viszem bánatom

Meghalni közétek,

Nem hagyom - isten ments -,

Hogy eltemessétek.

Élni fog bánatom,

Mint nehéz nagy átok;

Látni, mint a rémet,

S hallani fogjátok.

Ahol még embernyom

A füvet nem érte,

Elviszem meghalni

Erdő közepére.

Ott a szél, a madár

Dalod eltanulja -

Szivemnek nem ismert

Halhatatlan búja!

Csak ostorozz, csak büntess engem

Oh, én öldöklő angyalom;

Villogjon a gyilok szemedben -

Sok, sok az én bűnöm nagyon.

Az ég adott látást szememnek,

És én vak voltam - bárgyu vak;

Én hittem azt, hogy szép szemednek

Sugárai hők, igazak.

Hamis bálványt imádtam. Hittem,

Hogy szemed fénye a napé;

Oh, égető, vakító szégyen!

Hisz az csupán csak - aranyé...

És én okoztam csak neked bút:

Szerettelek nagyon - pedig

Szivednek, mely szeretni nem tud,

Fájhat nagyon, ha szeretik...

Csak ostorozz, csak büntess engem,

Oh, én öldöklő angyalom;

Villogjon a gyilok szemedben -

Sok, sok az én bűnöm nagyon...

Ha istenben hinni tudnál,

Mondanám, hogy isten áldjon;

De az úgysem hallgat már rám,

Mert te vagy az én bálványom.

Mit kivánjak én neked jót? -

Hogy beteljék legfőbb vágyod?

Isten őrizz! - Én tudom, hogy

Az a legsötétebb átok.

Oh, pedig áldásom fogna.

Érezem, hogy fogna rajtad.

Minden isten meghallgatja

Áldását a haldoklónak.

Megbocsátnám, hogy hideg vagy,

Míg szivem érted elvérez;

De hiába áldanálak:

Hogy azt érezd, amit érez.

Mégis, ha áldásom nem kell,

Vedd bucsúmat, vég bucsúmat;

Azután menj, rátapodva

A vérre, mit szivem hullat.

Majd ha egykor körülötted

Rád nevet és gúnyol a fény,

Fagyosan, mint most te engem:

Akkor jussak eszedbe én.

Ha gyémántod mind elszórtad,

S megátkoztad mindazokkal,

Kik hazudták, hogy szeretnek,

Istenkáromló ajakkal;

Ha majd egykor egy igazán

Hűn szerető szívre vágyol,

S keresed, de nem mutatja

Sem a közel, sem a távol:

Akkor emlékezz rám! s jőjj el

Ahová engem temettek,

S hallgasd ott, mit suttog a fű:

Szerettelek, szerettelek.

Én teremtőm - milyen álom!

A felhőkben trombita szólt -

Gábor angyal trombitája -

S kétfelé hasadt az égbolt.

A mennyei sereg élén

Eljött a mindenség atyja,

A halottak föltámadtak:

Állott az itélet napja.

Az isten elválasztotta

A jókat a gonoszoktól:

Balra az elkárhozottak

És a jók ott álltak jobbról.

Mind el voltak már itélve.

Én maradtam utoljára:

Panaszteli szemmel néztem

A jó isten szent arcára.

Rám tekint a mindenható:

Én nyugodtan, búsan állok;

Térdre hullván, esdve mondom:

“Igazságot, igazságot!

Én szerettem, úgy szerettem,

Amiként te parancsoltad;

Szeretve volt minden féreg -

Engemet lábbal tapodtak!”

S oh, csodák csodája! - csak néz,

Csak néz a jóságos isten:

Iszonyú vád lehetett az,

Amit látott szemeimben.

Én úgy vettem észre, mintha

Szánakozott volna rajtam,

S megdöbbenve mondta volna:

“Nem, nem, én ezt nem akartam!

Itt csak annyit kell szenvedni,

Amennyit a menyország ér:

A te fájdalmad nagyobb volt -

A menny neked nem elég bér.

Legjobb fiam, szegény fiam!

Maradj még te itt e földön;

Élj, szeress, és szerettessél,

Uralkodjál hegyen-völgyön!”

És azután kedvesemet,

Ki már az angyalkarban volt,

Karjaimba vezette, és

Hogy szeressen, ráparancsolt.

Az én szép kis vadgalambom

Még akkor is durcás képpel

Nézett föl a jó istenre -

S arra kérte, hogy: menjen el!

De aztán, hogy mind elmentek,

Ki pokolba, ki a mennybe -

S e világon magunk voltunk:

Ide simult az ölembe.

S együtt éltünk, éldegéltünk,

Csupa csókkal, öleléssel -

Galambom még Évánál is

Hamisabb lett egy kevéssel.

Én minden órában egyszer

Meghaltam, meg fölébredtem;

A halált az ébredésnél

Mondhatom, hogy jobb szerettem. -

Amíg végre a jó isten

Megsokalta boldogságom;

S magához vett mindkettőnket -

Én teremtőm, milyen álom!

Én nem tudom, mi lep meg néha:

A nap az égen úgy ragyog,

Mintha különös kedve volna...

És én oly szomorú vagyok.

Oh, pedig énnekem ilyenkor

Oly szépnek látszik a világ!

Az élet egy lánc, melynek minden

Szeme új üdvösséget ád.

S mégis... szeretnék leborulni,

Hogy meg ne látna senkisem;

Szeretnék sírni mint a zápor,

Oly nagyon, oly keservesen.

De a falak visszhangozhatnák,

Szél elvihetné sohajom -

S ha tán nem volna szégyen a könny,

Szégyen, gyalázat a bajom.

Megátkozottabbnak Kainnál

Az ember arca rém nekem.

Gúnyos szemfényök a lángostor,

Mely űz-hajt hegyen-völgyeken.

A földet ásom körmeimmel,

Hogy belé rejtsem arcomat;

A föld alá hiába búvok,

A sírok férge is kacag.

Nincs hely az égben, nincs a földön,

Hol én kisírhatnám magam:

Tengerfenéken, levegőben

A szerelemnek hangja van.

Isten jósága, nagy kegyelme

Megtölte minden kis zugot:

A temetőfüvek tövébe

Boldog fénybogárkát dugott.

Bujdosván kerestem szünetlen,

De nem találom a helyet,

Ahol ne volna semmi, semmi,

Hogy kinevessen engemet:

Mert szerettem, nagyon szerettem

S kétségbeestem én azért,

Kiért ha meghalok bár, engem

Soha nem ismer meg, nem ért!...

Emlékezem rá, hogy egyszer

Nagyon soká néztem én rád,

S te is soká néztél énrám -

Hanem csak ujjaidon át.

Mintha csak ma történt volna,

Olyan tisztán, hűn emlékszem;

És úgy rémlik mégis, mintha

Rég lett volna, nagyon régen...

Mintha kérdeztelek volna,

Hogy szeretsz-e hát valóban?

De már nem t’om bizonyosan,

Mondtam-e, vagy csak gondoltam?

És te mintha önfeledve

Hogy szeretsz, azt mondtad volna...

De talán csak visszhangom volt -

Olyan halkan volt az mondva...

Azután meg hogy mi történt,

Azt tudom csak: nagy mámortul

Égre, földre tekintgettem,

Azt gondolva, hogy fölfordul -

De te mindezt elfeledted,

Nem is kérdem, hogy mi volt az?

Az igaz, hogy rég volt, nagyon

Régen... talán nem is igaz...

Szeretlek, mert oly szép szemed van,

Hogy nappal van, hol az ragyog;

Még a lelkemben sincsen éjjel,

Pedig én oly sötét vagyok!

Szeretlek, mert fölfoghatlan vagy,

Bűvös-bájos fátyol föd el;

Szeretlek, mert olyan titok vagy,

Amiben mégis hinni kell.

Szeretlek, mert bár el nem érlek,

Tégedet látlak mindenütt:

Fűben, virágban, a harmatban,

Amelyre isten napja süt.

Mert te vagy az úr, te a minden

Minek nevét nem nevezi,

Kit nem ismer, csak sejt a lelkem,

Mert nagy hatalmad érezi.

Téged szeretlek én, imádlak.

Egyetlen, más nélkül való!

Oh, engedd el, ha mi bünöm van,

Tekintsd azt bennem, ami jó.

Szeretlek én, hiszlek, reméllek,

Mert nagyon büntetsz engemet;

S mert szenvedek, tűrök, hiszem, hogy

Meglátom egykor - mennyemet!

Énnekem már nem fáj semmi,

És örömet semmi nem ád.

Csak emléked fáj még... oh hogy

Örökké emlékezem rád!

Elfeledtem én már mindent.

Forog velem ez a világ,

De én nem is mozdulok, csak

Örökké emlékezem rád.

Oly homályos nekem minden,

Mint aki nehéz álmot lát,

És tünődik, ha való-e?

Örökké emlékezem rád!

Mintha erdőn járnék, éjjel;

Előlem futnának a fák,

És csak egy csillagot látnék...

Örökké emlékezem rád.

Néha kérdem, vagyok én még?

Álom-e ez, vagy valóság?

És tán nem is élek én már -

Csak a sírból emlékszem rád!...

Indulnak már a barna felhők,

Az ég maholnap tiszta lesz.

A nap kisüt, és örömében

Csorogva sír a házeresz.

Majd eljön a víg fecske, gólya

És föllármázzák a falut.

Majd verni kezd az erdő szíve,

Csörg a patak, szól a kakukk.

Majd jelt ad a kis dalkarmester:

A csalogány a lombokon;

És szól a dal, és égen földön

Áll a közös lakodalom.

Majd belerikkant a rigó is,

És mondja: Rajta, rajta, mind,

Siessetek szeretni, élni,

Hamar, hamar, tél lesz megint!

S majd illatoznak a virágok,

Szeretnek mind az emberek;

Szeret majd minden nyakra-főre,

A pillangók és a - legyek...

És ennyi szerelem, gyönyör közt

Csak búsabb számüzött leszek.

Vigasztalan nagy bánatomnak

Nem találok csöndes helyet.

Eltakartam képed mint kit elitéltem

S emlékezetemből haragom kivégzett.

Gyarló emberboszu igaz istenségen!

Hogy örökké éljen - föltámad emléked.

Hiábavalóság alakoskodásom.

Játszhatom-e hűtlent, ha szívem reped meg?

Nem, nem! Te vagy igaz, egyetlen bálványom;

S én vagyok, én, aki csak téged szeretlek!

Leveszem a fátyolt újra és örökre

Fenséges képedről - álljon az oltáron.

Amelynek forrását bűnbánat feltörte,

Elfojtott könnyeim, hulljatok immáron.

Szeretsz vagy nem szeretsz, megbocsátsz szivemnek,

Látlak-e valaha? - nem tudom, nem kérdem.

Azt se tudom, látsz-e, ahogy itt térdelek;

Nem tudom, hallod-e: itt vagyok, megtértem!

E világ - hiuság örök csatatére! -

Zajával engem is soká fogva tartott.

Biztam magamat is forgó szerencsére,

A világ szájából véve a parancsot.

Napja elvakított! - oh, én nehéz vétkem;

Nálad jobb szeretni a szátyár világot!

Hogy hiuságomnál kisebb volt szerelmem,

Kezed rá örökkön égő sebet vágott.

S mégis most, midőn már, tudom, késő minden,

Jólesik bánkódva megütnöm mellemet.

Panasszal, kínokkal úgy teli már szívem,

Hogy új seb fájdalma nyújt csak egy kis enyhet.

Leégett hiuság hamva homlokomon,

Szivemben aljas kéj büszke megvetése.

És ha vérem lángol: rólad gondolkozom, -

Tündért vesztve, nem kell földi ölelése!

A tömeg nevessen - akár megszakadjon! -

Megnyugtat, ha látom, hogy csak addig boldog,

Ameddig nem érti fájó gondolatom,

Ameddig csak sejt, de egészben föl nem fog.

Egyedüliségem zordon átkát higyjék

Mesének, - maradjon az titok előttök.

Ne lássák a sugárt - még megirigyelnék! -

A te emlékedet - mely engem éghez köt.

Oh, mert bármi nagy is fájdalmam utánad,

Vigasztal, hogy csak én tudom, mit vesztettem;

Hogy tündérvoltod is titok a világnak,

Hogy az való csupán az én szerelmemben.

Akármerre jársz-kelsz, csak embernek néznek. -

Imádhatja benned a föld legszebb lányát;

Imádsága egész földi nemzedéknek

Föl nem éri tündér látományom báját.

Oh, maradj erős és le ne szállj a porba!

Fáj nem-bírhatásod, de hitem vigasztal:

Hogy rútul hizelgő hazugok csoportja,

Üres kirakványok álfénye meg nem csal.

Tekintsd, hogy eléggé meg vagyok büntetve,

S ne boszuld meg rajtam magad - megalázva!

Feledd el sértésem, törd nemes szivedbe,

Nem éget úgy még sem, mint bűnüzlet máza.

Oh mert, bárha tündér, hogy te is csak nő vagy!

Kire még bukás is ejt parányi mézet,

Szégyenkínja mégis férfiszívben oly nagy,

Minőt az magára maga nem tetézhet!

Vaj, mi haszna volna képed letipornom,

Megátkozván rajt az olthatatlan foltot?

Hogy e folt lángjától őrült homlokomon

Kacagjon, ki rajtad diadalmaskodott?!

Oh ég, véghetetlen! nap, te dicső, fényes!

Magasban szeliden mosolygó csillagok!

Mért hogy amint létem, vágyam is nem véges?

Noha elismerem: gyarló, szegény vagyok...

E határtalan láng mardosó gyötrelmét,

Mely kétségbeesik, hogy sebére nincs ír,

Mely itt vigasztalan átkozza lételét,

Mely jogos bosszúját csak gúnyolja a sír:

Ha ti oltottatok belém, halandóba

Indulatot, amely végtelen s tehetlen:

Úgy-e nem hagytok ti engem itt a porba,

Hogy siromon békén kacagjon ellenem?...

Ha követve magas fényetek intésit

Én e lomha, sárban el nem tántorodtam:

Nem hagyjátok cserbe zászlótok vitézit,

Ha e földi hüvely majd lefoszlik rólam?

Úgy-e, szép csillaghad, azért vagy számtalan,

Hogy e lélek benned menhelyre találjon?

Dicsőséged, ó nap, azért homálytalan,

Hogy megaranyozd, mi folt van e világon?...

S te nagy ég, azért vagy úgy-e véghetetlen,

Hogy ha testem sem nyer e földben nyugalmat,

Ahol a csábító és hűtlen pihen:

Csontjaim hamvát is kivesd, széjjelszórjad?

Oh hogy panaszkodnak, hogy bizalmaskodnak,

Szerencsétleneknek hogy vallják magokat

Ezek az egyforma többi emberek.

Pedig bizonyos, hogy megvigasztalódnak,

Gyógyszerét találják az ismert bajoknak; -

Mert magára isten senkit nem hagyott.

Hallgatom, és látom könnyebbülésöket.

Tudja ég, hogy én nem irigyelem őket

A megenyhülésért, örömeikért.

Jólesik, ha látom ujjongni az embert,

Kit a végzet úgyis annyi bajjal megvert,

Örülök, látván, hogy egy jó percet ért.

Nem gyűlölöm én az embereket, nem, nem!

(Vajha okom volna, magam jobb szeretnem.

Ám erről már sem ég, sem föld nem tehet.)

De miért tagadnám - balgatagság volna -,

Hogy a mások annyi apró baja-búja

Az, mit tőlök mégis úgy irígyelek.

Azok a fájdalmak, a kínszenvedések,

Miket földi sorsuk sziveikbe vésett,

Azok a nagy s mégis szokott panaszok,

Melyeket bús szivök enyhe siralmával,

Könnyeik áldásos nagy ajándékával

Keblökön ringatnak, oh, azok, azok,

Melyeket lelkemmel szomjazok s ha hallok,

Gondolom magamban: mi parányi bajok!

Milyen keserédes jótékony sebek!

Különböző, mégis mind rokon egymással,

Megenyhíthető egy kis vigasztalással,

Vagy egy-két kapa föld alatt beheged.

Oh, mind, mind e testvér kínok szövetsége

Kárhozott szivemben ha pokolt cserélne

Azzal, ami ottan testvértelenül,

Vigasztalhatlanság bizonyosságával,

Zordon egyetlenség szörnyeteg átkával

Örökös tanyát vert egyes-egyedül;

Teremtőjét magát kacagván szünetlen,

Mért hogy ellenében még az is tehetlen,

Mert a már megtörtént nemmé nem lehet...

Ha mit lehetlennek hiszek, ez üdv érne:

Borulnék az első ember kebelére,

Mondván: bajom társa, szenvedek veled...

Halld az én panaszom, mondd el a tiédet,

Értem én is, te is az enyimet érted;

Follyanak hát egybe rokon könyeink.

Higyjük a szent multat, szeressük a jelent,

Reméljük a jövőt, imádjuk az istent,

S haljunk meg nyugodtan, ha enyészet int...

- Ah, de mind nem így van, s nem is lehet soha.

Mint két különböző égitest lakója

Élve egymással nem ölelkezhetik:

Úgy választja ketté az embervilágot

Közöttem iszonyú változhatlan átok,

Melyen semmi égi erő nem segít.

Mert e nagy világon mindennek van mása.

A bolygó csillagnak lehet holdja, társa;

Gondolatok közt van rokonság, tudom;

Társtalan, magában, egyes-egyetlenben

Csak két dolog van a szörnyű mindenségben:

Égben egy úr, földön az én bánatom!...

Sokat gyötörtél, öltél engem,

S én csak nagyon szerettelek.

Halálos a tőröd szivemben,

Mit vértanúdként viselek.

Egyetlen zsarnok, szép, dicső vagy,

Kit imádnak alattvalók.

Te ünnepelt, mindenható, nagy,

S én csak szegény hived vagyok.

Dicsőségednek mása nincsen.

Te uralkodol egyedül.

Egy nézésedre hódol minden

Kész örömest, föltétlenül.

Hiába verseng veled a nap,

És pazarol fényt, meleget;

Holt réteken uralkodik csak;

Te szellemek, élők felett.

Te szép vagy, édes, mondhatatlan;

Imádott, szeretett, csodált.

És mégis - istenem! - magamban,

Ha nézek elmerengve rád:

Mint fáklyaillat temetőből,

Egy gondolat mély gyászba von.

Megered rá a könny szememből,

S én szánni kezdelek nagyon.

Mindent felejtek; megbocsátom,

Hogy elhamvasztod szivemet;

Ah, mert hiszen mi az én átkom,

Ha képzelem a tiedet?!

Nem is nekem; - a legdicsőbbnek,

A legnagyobbnak végzete:

Bukása magas isteneknek

Nem oly siralmas, fekete...

Mert semmi sem mulandó, minden

Csak ismétlés, elváltozás.

Mi jó, nemes, fönntartja itt lenn

Emlékezés, utánozás.

Mi vagyok én tehozzád képest?

Mi szegények e dalok itt!

Hogy írhatnék rólad tökélyest,

Kit ragyogásod elvakít?

S mégis, ha nálamnál is gyarlóbb,

Dicsőit majdan a tömeg,

S míg koporsómat dulják pondrók,

Kimélik rímelményimet.

Mindennek, ami itt remek volt,

Emléke, nyoma fönnmarad.

Ki mi nagyot tett, szépet gondolt,

Örökké él, mert egyre hat.

Maga, a rossz, selejtes földben,

Kiirthatlan, mint a tarack.

Istenről, ördögről, eszményben

A rege képeket maraszt.

Örökre, végkép, menthetetlen

Te mulsz el egyedül magad,

A halhatatlan egyetemben

Mindent fölérő áldozat!

Tán mert irígyed e tárgy-limlom,

A nap legforróbb sugarát,

Fehér arcát a szende liljom,

A rózsa tündér illatát -

Mind követelik vissza tőled,

És vissza kell adnod nekik.

Az ellened lázongó földnek

Zsákmányul trónod elesik.

Hódító szépséged csodája

Még rajtad, élőn, elenyész.

Arcod tündöklő színpompája

Végkép, örökre odavész.

Hóhér idő, ádáz kezével,

Letörli ajkad bíborát.

Bepókhálózza csúf redővel

Fölséges arcod hímporát.

Szépséged oltárából, melyhez

A dicsőség hódolni járt,

Gyászával intő pelengér lesz

- Számodra, újabb ifjúság!

Mind, ami égi egyezményben

Benned remekké egyesül,

Eloszlik, mint felhő az égen,

Örökre föllelhetlenül.

Ledőlt bár, él a képzeletben

Kartágo, fényes Ílion;

Csak szépségedről nem marad fenn

Megközelítő fogalom!

Shakspere, Homér lángszellemének

Kincsei örökkévalók.

Olcsóság: élik ezredévek,

Használják embermilliók.

Csak bűbájod, mi mindezeknél

Valódibb, édesb, istenibb:

Tünékenyebb, semmibb a szélnél,

Mely elhal, alig születik.

Halhatlanság, haszontalanság;

Ne tudna rólam senkisem,

Csak szemeidet ragyogtatnád

Odább egy perccel édesem!

Ó, szörnyű törvény, gyászitélet!

Mit senki nem kerülhet el.

Hogy itt születni oly nagy vétek,

Miért mindennek halni kell.

Hogy az idő szemed lángjától

Nem ifjodik egyszerre meg;

El nem feledkezik magáról,

S nem örökíti kellemed!

Hogy isten alkotód, ki benned

Fölülmulá egyszer magát,

Nem szán megsemmisítni téged,

S nem osztja véled trónusát!

- Oh, csak gyötörj, csak uralkodjál,

Meríts ki minden örömöt.

Feledj, élj, csak ne gondolkozzál,

Sohase lásd meg gyász jövőd.

Tépd a virágot és tipord el,

Hisz új tavaszra kivirul!

Játsszál sohajjal és könyekkel,

Mind csak kéjért cserébe hull.

Ne szánd e korcs, önző világot;

Marcangolj emberszíveket.

Nevetik a mulandóságot,

Hervadni látván tégedet!

Minden bünös, hibás e földön,

És semmi sem lakol meg itt.

Mert hogy te elmulsz mindörökkön.

Eltörlöd a lét bűneit.

És nem marad fenn semmi rólad,

Csak dalomban eszméd, neved.

De, mint az istent, föl nem fognak,

S imádnak bár, nem értenek.

Elmulsz, eláradsz a mindenben.

Csillagba, napba visszatérsz.

Majd látni fogunk részeidben;

Egészben, ah, többé nem élsz...!

S müvészet, képzelet tehetlen,

Hogy örökítse alakod.

Ki festené való szinekben

Verőfényével a napot?

Megosztozik majd ég-föld rajtad,

És szebb lesz, ifjabb a világ.

Hőbb a sugár, fénylőbb a harmat,

Illatosabb lesz a virág.

S csak sejtenek majd téged abban,

Midőn már én is hamvadok;

Míg szemed fénye szép csillagban

Siromra sírva mosolyog...

Mintha örvény fölött járnék,

Vagy elfödne sötét árnyék;

Engem végig beborulva

Haragosan villámolna;

Virágok és falevelek

Ijedtökben reszketnének;

Rám fekete felhők közül

Űzve gonosz sejtelemtül

Integetve, esdekelve

Rémült angyalarc meredne;

És azonban ember, állat

Szédelegve futosnának,

Kézkulcsolva, nyöszörögve;

Távol orkán már hörögne;

Iszonyú nagyot csattanva

Az égbolt ketté hasadna,

S hullana a kénkőzápor...

Ah pokolkín-kéjes mámor!

És én ezt mind, mind átérzem,

Valahányszor rád emlékszem...

Mégis mindig rád emlékszem!

Találkozunk majd még mi jókor,

Még idelenn a földön, sokszor.

Ha majd virrasztva őszi éjen,

Hallsz lépteket a falevélen.

Holott alaktalan bus árnyak

- Sír rabjai - sötéten járnak;

Lombkarjai a gyászfüzeknek

Feléd hivólag integetnek;

Ásítozó sötét odúkból

Kelő nehéz, fojtó illattól

A rózsa, liliom megcsapva

Szomoruan fejét lehajtja;

A nagy, döbbentő némaságból

Hozzád rejtelmes szellemhang szól,

S merengve, ringva bús sejtésen,

Gondolsz magast, érezve mélyen;

Ha végre hosszu vándorlásból,

Éjfél után, sötét borúból,

Nagy tarjagos felhőknek ormán,

Mint fehér szűz a zárda tornyán,

Előjön a hold s meg-megállva,

Merengve néz a keresztfákra,

Mint csöndes őrült, ki andalgva

Magához jő egy pillanatra,

És széttekintvén, amit lát, hall,

Lelkét betölti borzalommal;

Elméje, sebtelt szíve fájdul.

És könnye sűrűn megered, hull,

Hull egy hideg fehér halottra,

Mint holdsugár a sírszoborra;

Aztán nem tudni merről és hol

Valami régi, régi dal szól,

Cseng-bong agyadban és szivedben,

Talán csak úgy az emlékedben...

És tépelődöl, hogy mi nóta?

De egyre távozik, halódva,

Mint búcsuének a tengerben;

És csak azt érzed a szivedben.

És mind azt sugja vándor felhő,

Hogy ami elmult, vissza nem jő:

Majd éjfelenkint, ilyen percben,

Látsz megjelenni közeledben,

Merengve, emlékezve, szótlan,

A messze multba varázsoltan;

S én majdan újra elmélyedve

Az egykor gyilkos szép szemekbe,

Hol máskor a dölyf lángja égett,

Ott majd csalódott büszkeséged

S egy késő gondolatfény csillog,

És ajkodon lebeg, hogy elmondd;

S holdfénykarodra kitárva indulsz,

De szíved oly nehéz, aláhuz,

Alá, alásülyedve lassan.

Ahol csöndes, hideg, sötét van...

Mert letelik a szellemóra -

Le, vissza! le a koporsóba!