Gioconda

Hol szürke gótívek pállott homálya

Szomorkodik a hosszú folyosón

És délben a nap tétova világa

Csak haldokolva és fázón oson,

A siralomvölgyének e vidékén

Élt, hogyha élet ez: virrasztani

S imádkozni a magány menedékén,

Élt Fra Filippo. Voltak álmai,

Mert álmok híján holt leány a lélek.

- Ó álmok, jól ismerlek titeket,

Vigíliákon szálltok mint kísértet

A szívbe, mely szűz, árva és beteg. -

Fra Filippo színek költője volt

S a zárda árnyán a sok szürke folt,

Mely gótívek közt nyúlt az éjszakába

Keze nyomán lassan virulni kezdett.

A szürke falra szállt száz méla álma,

Az Úr, az angyalok, a Szűz, a szentek.

Halovány színek, mint klastromi kertben

A liliomok sápadt színei,

Ó de színek s a tompa szürkületben

Virultak s titkot súgtak mind neki.

Az Úr a mennyezet kéklő mezőin

Örömmel nézte: íme a világ,

Hozzá esengtek az ívek redőin

A mély kórusból a litániák.

Mária, a titkos értelmű rózsa,

Szőkén, szikáran nézte gyermekét

S a vértanúk és szűzek légiója

Epedve látta az Úr szent egét.

Fra Filipponak ez vala világa,

Melyet saját képére alkotott,

A föld csak cella és igaz hazája

Az arany menny, hol élnek boldogok!

De egy napon - ó jönnek napok néha -

Mikor szívünk, a nyugodt és a méla,

Úgy ver, akár a riadó dobok

S mint egy világnak szíve, úgy dobog:

Egy napon idegen jött messze tájról,

Talán Rómából, talán Umbriából,

Gioconda jött, miként ha keretéből

Kilépne, Lionardo remekéből.

A homlokán rubintos aranyék,

Szemében a titok. Az ajka ég

S rejtelmes mosolyával szólni kezd:

Bánatos álmok, ó ki festi ezt?

Fra Filippo remegve meghajol

S a távoli hercegnő ajka szól:

- Művész, ki élsz az éjben és a mélyben

S nem álmodtál még asszonyról, babérról,

Mily nagy lehetnél, ha komor sötéten

Nem hullna rád a szomorú középkor!

Lásd, túl e klastrom és e völgy homályán

Rég reggel ég és boldog nap nevet,

Paloták törnek égbe és szivárvány

Színével új művészek festenek.

Az élet édes és dús lakomáján

Terülnek ékes és új asztalok,

Örömet hirdet a kép és a márvány

S a vén nap új csodákon andalog.

Ó nézz szemembe: szép és új öröm

Ragyog belőle, mert öröm az élet,

Minek a halvány égi fényözön,

Míg szemünk földi vágy tüzében éghet?

Ó nézz ajkamra: talány és titok,

De egy csók minden értelmét megadja.

Csóktalanok a szegény martirok,

Ó nézz reám és nézz a szent tavaszra!

Fra Filippo csak rámeredt sötéten,

Jövő tüzei égtek nagy szemében,

Jövő igék remegtek ajakán:

Ó élet, szépség, tavasz és talány!

Lassan elindult és előtte lejtett

A távoli hercegnő, lépte tánc,

Fra Filippo ment. Hívta, hitegette

Az aranyos és selymes Reneszánsz!