Goethe Weimarban

Már Jupiter lett a derűs Apolló,

Nagy homlokán sok év rovása van

És hajdan oly víg kedve elborongó

S királyi napja már vérző arany.

Ám szép az alkony. Lelke Campagnáján

Emlék-kaszáló illatoz neki

S a bánat árva ciprusának árnyán

Bolyonganak halott szerelmei.

Friderika: e név eseng szívében

És földereng első tavaszkora.

A messze Sessenheim, a kedves éden,

Gyönyör, mely tiszta s meg nem tér soha.

Most itt vagyok - susogja - távol ormon

S fauszti vággyal távolabb török.

Szelíd idill, gondoltam én mosolygón

S ő azt gondolta: szerelem, örök!