Golgotán

Tépő szeg van a betűben, dalban,

a zengő nóta zord fakereszt –

Meghívogatnak csókosan, némán

s halni kivánva ezen a szép fán,

én sóvár szívem el nem ereszt.

Keveset jártam, mégis lankadtam,

s dőlni szeretnék valahová –

Érdes bitóhoz simulva mennék,

ha fájna is, de rajta pihennék,

csukott pillákkal, nagyon soká.

Furcsa vágyamat magam csodálom:

minek is tövis homlokomon?

Nagyon zokogva, nagyon szeretve

borulok rá a kemény keresztre,

s szálkás derekát megcsókolom.

Vedd, Sorsom, vedd a súly-kalapácsot,

csendüljenek a dalos szegek:

mielőtt az éj fátyolát vetné,

ritmussal törd a csontomat ketté,

s rímekbe halkult halott legyek!

Szépen szeretem ezt a világot,

azért teszek most ilyen nagyot:

mindent adva és semmit se kérve,

fájdalmas szépen meghalok érte, –

de harmadnapra – feltámadok!