Göncölszekér

Házunk fölött táncol minden este.

Felbámulok rá: szomorúak –

Süket fülembe bele-belesajdul:

nyerítenek a csillag-lovak.

Fénykerekeket ilyenkor kefélnek,

tükröznek lelkem gyémánt-falán –

Őszi juharként kérdésre bólongok:

Kit vártok? Mire? Engem talán?

Várjatok! Előbb mosolyogni vágyom;

Krisztus keresztjét számra teszem,

megsimogatom ágyam utoljára,

s ezt a versemet befejezem.

... Az őszi esték névtelen varázsa

csukott ajtómat zörgeti most,

ősvendégem az októberi szellő,

meglebbenti a tört papirost.

Bezizzen egy-két őszi kis levélke,

elaszott, kedves, csúf vándorok,

s amint búcsúzó igét mondanának,

csodálkoznak, hogy csomagolok.

Szólok hozzájuk testvér-diadallal,

s lázas agyamban csörtet a vér:

Íme, lássátok, úgy-e, hogy megmondtam:

várakozik a Göncölszekér!