Gondok kereplője

A csupasz fák csúcsa mint tűk hegye bök be

az égi flanellba:

az Isten a földet hóba és ködökbe

puhán becsavarta,

hogy óvja azt a pár maradék plántáját,

amit az ember nem

irtott ki még, s amik a bús tavaszt várják

szabadon vagy kertben.

Milyen szép lehet most ottkünn a mezőkön

elveszni nyomtalan;

bújdosni, mint aki maga van a földön,

az Ürben maga van

s minden lépésénél mögötte, úgy tetszik,

elsüllyed a parlag,

és a szomszéd falu semmivel se messzibb,

mint a szomszéd csillag.

Ott még felröpülne különös madaram

a fényködös égig.

Csak itt olyan alélt és mozdulattalan,

hogy tán holtnak vélik.

Pedig él: egész nap csirreg a fülembe,

dalt töredez halkan;

elkezdi, s elhagyja... dalainak selyme

rongy az utcazajban.

Ó szegény madárhang! hogy leng száll és szakad

minden kis szellőre!

s hogy riad, hogy némul, ha rákezdi a vad

gondok kereplője!

Ki kötötte ezt a kereplőt nyakamba,

mint a poklosoknak,

hogy ezer arc közt is vakon, mint a bamba,

s egyedül, bolyogjak?