GONDOLATOK A HALÁLRÓL

Temetést láttam s összeborzadék.

Ez hát a léti cél? Ez hát a vég?

Az életmagvető halált arat?

Lángifju volt ez itt, majd puszta por,

Mit a lelketlen szélvész elsodor.

Elszállt a szellem, és mi megmaradt,

A test, a lélekhíjas hulla csak.

A bús, hideg tetem hogy rám mered,

Üldöz, Halál, sötét kérdőjeled,

Az ősi Szfinx ez itt, az ősi rém,

Mely összetép, ha meg nem fejtem őt,

És összezúz, hahogy megismerém;

Lebírni őt üres, őrült remény,

S birokra készti mégis a merőt. -

Csillám az élet, efemer hatás,

Fölszin-erő, kórképlet, semmi más;

A vájtszemű Enyészet itt az úr,

A szép Tenyészet csak muló zavar,

Azé a zsarnok és a trubadúr,

Szűz, kéjleány, munkás, nagyúr,

A vér, a láng, az illat és a dal.

Villám az élet, tüstént elcikáz;

A viruló talány fejtvénye váz.

A rózsaizmu Élet kedvese

A csontkezű, szivetlen Rémkirály;

Űrkeblén elhal minden érzete;

Elsorvaszt s megfagyaszt lehellete

Mindent, mi él, zajong, zihál.

Roham az élet, önvesztébe tör,

Vítt vára gúnydijul a sírgödör;

Sírvermet ember önmagának ás -

S az életet, míg forr a vérözön,

Csak a halál félelme tartja fönn. -

Mélységes éjben foszforvillanás,

Az örök vízen szétfolyó irás,

Az óceánba szakadó patak,

Az örök valóság visszája csak;

Egy pörsenés dicső ábrázatán

Annak, mi bennünk és rajtunk egész;

Egy laza és törékeny rész csupán;

Bántó zörej csak mély összhangzatán;

Haragos támadat, irígy kelés.

Hullám az élet, a halál folyam,

Mely biztosan s egy cél felé rohan,

Míg az könnyelműn játszik, a bohó,

Céltalanul szökellve mint gyerek,

Oktalanul kergetve élveket,

Melyek elmúlnak, mint szapangolyó, -

Sötéten zúg alattuk a folyó.

Játék az élet, a halál komoly.

Láttára megfagy tréfa és mosoly;

Láttára a rajongó, ifju vér

Ágmedreit rémülve hagyja ott

És kútfejébe menten visszatér;

Jöttére a dús, bíborszín habok

Sápadva keresik az éjlakot.

Mi a halál? Ki mondja meg nekem?

Az élet véges, míg ő végtelen.

Mit hozhat nékem e vonalnyi lét,

Olyat, minek örök értéke van?

Mi haszna éltem, hogyha meghalék,

Ha újra az leszek, ami valék,

S elnyel a semmi, a határtalan?

De mi valék? Épp ez a bökkenő!

Honnan fakadt e nyugtalan erő,

Amely határi közt határtalan,

Véges létére végtelenre tör?

A menny kapuja tán a sírgödör,

S az élet nyitja a halálba van?

E kérdés sorvaszt s e kétség megöl.

Tán a halál az ősi lényeg épp,

A tiszta forrás, a valódi lét?

És épp az élet a visszás nevű,

Csak hiu bitang szó, mely nem talál?

Az ősi szomjat oltja ős nedű,

Örök sebünkre örök írt kinál:

Halál az élet, s élet a halál!