Gondolatok az imádkozásról

Ma oly sok kérdés tépett, szaggatott.

És egyre sem jött mentő felelet.

Testvér, Te hogy gondolod ezeket?

Miért imádkozol?...

Hogy kiért, tudom: gyermekeidért,

És apjokért, a Te jó uradért,

Minden testvéredért,

És magadért legutolsó sorban.

De miért, de miért?

Hiszed, hogy aki ott fenn sátoroz,

S a világokat tengelyük körül

Forgatja örök-egy forgással,

Akihez a Te imádságod szárnyal:

Mi kicsiny dolgainkat számon tartja?

Mit tudod Te, mit tudom én,

Mit tudjuk mi, mi az Ő akaratja!...

Amit elvégzett; meg kell hogy legyen,

Változtat-e azon ima, fohász,

Imádkozzál bár völgyben, vagy hegyen,

Vagy tenger fenekén?...

Ó, de úgy-e a remény, a remény?

Vagy talán Te is úgy imádkozol,

Mint én, mint én?

Hitetlenül, süketen és vakon,

Csak, mert valamit még próbálni kell,

S mert mást nem tudok, hát imádkozom,

Mert különben a szívem megszakad.

Ó, tudom, Te nem így imádkozol

Az érzéketlen csillagok alatt.