GRÓF FORGÁCS MIKLÓS EMLÉKEZETE, 1795

Már a dücsőség karjai közt örök

Fénnyel ragyogván, földi dicséretet

Nem vársz, nagy és bölcs őseidnek

Dísze, nemesb onokája, Forgács!

Midőn lehányván testi ruházatit

A tiszta lélek, visszaröpül az ő

Kegyes Teremtőjéhez, aki

Tudja kinek-kinek a jutalmát;

A boldog ország szent palotáiban,

Nyer a sokat tűrt virtus igaz nevet:

Itt megvetést, mint ismeretlen,

Szenved az emberi büszkeségtől.

Oh! csak Te látod, mennyei Bölcsesség!

Az embereknek szíveiket; Te adsz

Nekik megérett, hív tanácsot,

S szent tüzet a jeles érdemekre!

Felkelnek osztán védeni a Királyt,

A köz Szabadság, a Haza gyámolát,

Törvény szerént, s rettenthetetlen

Lelkek előtt remeg a gonoszság:

Melly arca nélkűl szűntelen üldözi

Azt a nagy Égből ingyen adott dücső

Kincset, s hogy elnyomhassa, minden

Ördögöket kicsal a pokolból.