GRÓF GVADÁNYI JÓZSEF, MAGYAR LOVAS GENERÁLISNAK

Oh! Te magyar lelkű, koszorúk fia, drága Gvadányi!

Ki a dücsőség karjai közt lebegsz!

Vess Honnyod sorsára kegyes szemet, és ügye mellé

Állván, erőtlen gyermekeit segítsd.

Nem kell országot pusztító kard ide, nem kell

Halált lövellő kénköves érc, sem ón.

Fogj bátor tollat, s készen van fegyvered; aki

Morogva mérész ellene; vétkes az.

Nemde mikor Zoborunk Kárpát szikláiba lelket

Öntött, legottan mozgani kezdtenek?

A nagy öröm lángok minden részekre kicsaptak:

Mint Hekla forrott e haza mindenütt.

Ujjaikat sokan Árpád párduccára kitették,

S nagy zaj között ez zeng vala: esküszünk!

Akiben érzékeny s jó szív volt, vígada, s méltán;

Mert a jövendő jóra kinéz vala.

Boldogságunknak képzeltük napjait! és im!

Melly kárba döntött egy kis üdőszakaszt.

Ládd, mi homályba borúlt az arany! melly gyenge

viasz lett

A vas keménység! hitted-e akkor ezt?

Nézzed emez szép körtvélyfát, mint ingadoz! oh mint

Csóválja kedves terhe alatt fejét!

Szánd meg! bél részét a féreg rágja; maholnap

Kertésze véres könnyeket önt reá.

Oh, tí boldog anyák szüleményei! párducos Árpád,

S a szép dücsőség társai! hívei!

Akik ezen földet sok vér diadalmatok által

Nyertétek oh! tí szólotok, intetek:

“Vissza Magyar! ha Magyarnak akarsz tartatni:

dücsőűlt

Eldődeidnek nyomdokait kövesd;

Azt, amit bátor fegyver s ész szerze: kitompúlt

Szív s kardok által védeni nem lehet.”