GRÓF MAILÁTH JÁNOSHOZ

Mailáth! poétád éneke leng feléd,

Nem mint a rohanó Vág, mikor árjait

A Kárpátok közt zúgva szórja,

Tört jeget és köveket sodorván;

Csak mint az alkony enyhületén kalász-

Párnáján pihenő lyányka szelíd dala

Üdvezli a várt est nyugalmát

S a hegyek ormai közt mosolygó

Holdat, midőn már csend fedi a mezőt,

S a pásztorkalibák gőze a völgybe szállt.

Mailáth! poétád napja húnyik,

S nem ragadoz dala árja többé

Tündér tükörben nyílt nekem a világ.

S mint egy Pygmalion szobra, ölem hevén

Életre gyúlni látsza honnom,

S annak ivá kebelem sugalmát.

Mellembe, mint egy Ilion éneke

Zengett a haza szent lángja; Olympia

Istenfiakkal küzdve tűnt fel

Isteni bájba merűlt szememnek.

Eltűnt a rémkép. Ámde ha szózatom

Szép lelkedre hatott, nem vala puszta hang,

Nem, mely tudatlan gyermek ajkán

Lelket emelt; koszorúm ne bánd meg!

S ha szépnek érzed férfias énekim,

Benned vagynak azok, benned a honni szív,

Melyet magasztalsz, benned a hív

Honszeretet daliás erénye.

Menj, énekeld hát e magas égi lényt!

Ezt harsogta örök Pindaros és Horác,

Ez isteníté a világnak

Hajdani váteszit és erősit;

S ez nyit nekünk, ím, élisi pályatért

Rákos hős mezején. Hallom a pályazajt

S a pályazajban Széchenyink hős

Hágdozatit, lova könnyű győztét.

Oh, énekeld őt, a diadal fiát!

Eurus szűlte pején mint viva, nyerve díjt;

[Mint áldozá fel ezreit, hogy

Ész müvein kecsesülne nyelvünk,]

Mely újra szülje a lerogyott magyart

S Pannon férfidiszét. Engem a villitánc

Int már; de honnom új virultán

Vert dalodat porom érzi majdan.