GRÓF MIKÓ IMRÉHEZ.

Mint gyors döfésre, mely a szivbe hat,

Kinos hideg fut át minden tagon:

A gyászhiren, mit kisért iszonyat,

Feljajdult mély fájdalom a hon.

Mi szívünk Ő, mi hő szivünk vala,

Vérrel tartván minden kicsiny eret;

Férfiuvá növénk fel általa,

S e dús nemes sziv, - íme megrepedt!

Ha lesz: midőn jókedvre megnyerni

Ez a nemzet borongó végzetét,

Mely a pásztort ugyan veri... veri...

Hogy elszórná a nyájat szerteszét!?

Egyenkint ád az ég nagyot nekünk,

Ki véd, emel s létünkkel összeforr;

És megrázkódunk... és megrettegünk...

Midőn eltűnik mint a meteor.

Rég megviradt, az idő nincs korán,

A gabna sok s az arató kevés;

Oh hogy ne volna a küzdők során

A legnagyobb gyászos kidőlte rés!?

Ki népét jós, biró s vezér gyanánt

Ová, itélte és vezette hűn;

És látta már a boldog Kánaánt,

S nem ért oda, - eltünt titokszerűn!

Oh, van nekünk, van elég bánatunk,

Ösmérjük a titkon ölő sohajt;

Egyik bajból még fel se lábadunk,

Már a másik szorongat és fogyajt!

Örömeink is olyan árosak...

Erősségünk is üt rajtunk sebet;

Im, - orcáink a könytől sárosak:

Koronája fejünknek elesett!

Mégis, - dicsőség a dicső nevén! -

Nem a halál, az élet itt nagyobb!

Az elmulás szép esti tünemény,

Ha ily napnak sugáritól ragyog.

Ki az, ki el nem ment apáihoz?

De mily kevés, ki akkép méne el:

Hogy nyomdokán áldás, fény áradoz,

S még neve is gyújt, bátorít s emel!

S e nagy szellem, - vivén hogy tovaszállt,

A honfi bút, eme fényes ködöt: -

Teljes szivből szeretni a hazát!

Ez az, mit onnan is lelkünkre köt,

S int: hogy munkás élő fiak legyünk,

Ne sirjánál kővé vált Niobék,

Hogy közelebb jőjön a nap velünk,

Melyért küzdött s melyről ő álmodék.

Te, aki legjobban érzed magad

A gyászt, mellyel sorsunk most büntete:

- Mert legnagyobb a földingás alatt

A legmagasb orom rendűlete, -

Biráld meg lelkedet! Ember s barát

Méltó könyét titkos szobádba vidd!

S lássunk nyilván, e honnak nagy fiát:

Szilárd lélekkel mint egy rómait!

A honfiúság szép, nagy nevezet,

De áldozó tisztet ruház reánk;

És vétenénk, ha kinzót, nehezet,

Nevében nem gyönyörrel hordanánk!

A honfiúság szent örök! de sok,

Sok terhe van, - s jaj nékünk, még ha nő! -

A mult annyit lerovatlan hagyott,

S uj tartozást hoz a jelen s jövő.

Ragadd gyorsan, Erdély Széchenyie,

Ragadd kezedbe a szent lobogót!

Elől s fenn kell annak lebegnie,

Mint amidőn az ő kezébe volt!

Ki hű, ki jó: gyűjtsd e zászló alá,

Haladj velök, s küzdj lankadatlanúl!

Hogy Ő, ki már harcát megharcolá,

Avasson fel méltó utódaúl!

Az elv, igazság, mint az Isten, egy, -

Más tisztelet, más hit: bálványozás;

Te vonj s ébressz! te ösztönözz, te feddj!

Hogy kishitűt s botlót nyomodba’ láss!

Költsd a lelket, ha bűnös nyugta van,

Önítélet gondját vessed belé!

Hogy mint delejtű ingjon nyugtalan,

Mig a kellő irányt fel nem lelé.

És azt nemes haraggal ostorozd,

Ki a szent ügy vesztére esküvék!

Ki tesz gonoszt: nyerjen dijul gonoszt...

Attól forduljon el föld és az ég!

Csufolja meg magzatja, kire néz,

Ne várja csók hölgyének ajkain,

Legyen álma látásoktól nehéz, -

S fusson magától, mint futott Kain!

Egy ezredév, hogy e hon a miénk,

S még most kezdjük szeretni igazán;

Harcos nemzet, csak a kardban hivénk,

Nem indulánk el a bölcsek szaván;

Tanits: - mint a faág ha szél zudúlt -

Egy törzsökön egymáshoz hajlani!

S hogy a nagy lelkek útja, biztos út:

Különb nép lenni, mint a hajdani!

Felszántva, törve, - s ázva eleget,

Kész a föld s a kalászt megtermené;

Vesd a magot, nem nézve a szelet!

A kéz mienk, az áldás Istené!

Magas lelked nem bánja, hogy talán

Más köt kévét a magvető helyett;

Csak a boldog aratók ajakán

Halljon a mező vidám éneket.

És megjön a víg ének ideje,

Zeng a mező és fája tapsoland;

Harsogva fut a folyam lefele...

Csak légyen egy szent cél felűl s alant!

És hit magunkban, hit jövőnk felől,

Hit, mely mozdit helyökből hegyeket!

S ha a vezér szilárdan jár elől,

S a szent ügyért áldoz, tűr és feled.

Mert a nagyság tűz, mely fénylik s hevit,

De mely körül szálldos füst és korom;

Megkáromolja a nép szenteit...

Ne félj, ne várj! s nagy léssz mindenkoron!

És hóditó! ha csáb ellen, s midőn

Hátad megett nehéz zár csikorog:

Egynek talál minden helyzet s idő,

S meghalsz, de szólsz: »a föld mégis forog!«

De, tisztedben mit és hogyan mivelj:

Jól tudja nagy lelked, s folytatja már!

Még elhagyott, setét még annyi hely...

És annyi eszme megváltásra vár!

Élj, hogy midőn ama kéz megjelen,

A történet hiven iró keze:

A maradék is emlegesse fenn,

Felőled amit az feljegyeze!