GRÓF SZÉCHENYI ISTVÁNHOZ

Szerelme s büszke dísze nemzetünknek!

Nagy már atyáid fényökben, saját

Kebled szent érzetében még nagyobb!

Ha téged egy rosz lópecér - előbb

Rosz nyelvpecér volt - náthás rigmusában

Leckére fogna, mert apró, de szép

Kancáid közé angol mént eresztesz,

S a szép magyar fajt, a csontost, szügyest,

Cangár szunyoggá korcsosítod el;

Ha vádra kelne, hogy sok útazásid

Hideggé tették szívedet hazádhoz,

És amit a Canningek ködhonában,

S a még buktokban is víg franciák közt,

S túl a Pyreneék vad csúcsain,

Az akkor gazdag, most szegény spanyolnál,

S Rómában és Athenben s a nagyúr

Hét tornyu városában, megszerettél,

Mind azt magyarrá tenni vágysz; - ha tán

Azt mondaná, hogy „a lófuttatás is

Csak anglomaniád vak szűleménye;

Ne lásd Londonban, Pesten nem teszed:

Erőnket fejtsd ki, nékünk példa nem kell.

Kerűlni kell az olyat, nem követni,

Mert az egyébbé tészen, mint vagyunk” -

Oh valld meg azt: neheztelése méltó,

S tanácsa bölcs; csak az baj hogy - nagyon!

De véget a dorgáló még nem ére itt,

Halljad tovább. Te nemcsak nemzetedre

Vonál gyalázatot, midőn neki

Az angolt tőd példáúl; pártosan

Kelél fel a természet ellen is:

A Neptun magzatjainak farkokat

Elcsapkodtatván hóhérló kezekkel.

S szebb kecskefarkkal a ló, mint amúgy?

Nézhedt-e hogy cselédid azt szelik,

Vágják, sütik, mert romlott ízletednek

Úgy tetszik inkább? Vagy talán sebesb lesz

Lenyúlt fark nélkűl futva? Lásd Manó Pált

Az nem-zsidó lován is nyert jutalmat.

Örvend a lópecér, hogy copfja nincs,

De bölcsen úgy mond: copf és fark nem egy.

Te nyúgalomban mégy a fényes úton,

Hová nagy lelked lángja gyúlva tol,

S nem hallod a pecér szidalmait.

Nagy lecke nékem, mert a nyelvpecér

Régóta zaklat engem is, kit a

Külföld szerelme vétkes útra szédít.

Én a magyart németté tenni igyekszem,

És franciává, rómaivá, göröggé,

És rontom a szép nyelvet, szabdalom

Szavainknak farkokat, teremtem a szót,

A régit új formába fűzöm össze...

De nyúgalomban könnyű menni néked:

Nagysága s fénye védik a dicsőt.

Mi védhet engemet, homály fiát,

Ha védelmemre nem kelek magamnak?

És ültetnének téged is szamárra,

És tiltatnának el csak téged is,

Mint engemet készűltek: oh bizonnyal

Mondom neked, elhagyna nyúgodalmad.

Sürű köd és borongó fellegek

Fogák el tájainkat, amidőn

Egyenként kezdénk itt-ott a menést;

Úgy hitte minden, jó ösvényen ő jár;

Al úton minden más, s kiáltozá:

Felém, felém! csak itt, csak itt az üdv!

Amaz, viszont, hogy hátra kell haladni,

Előre nem; hogy menni kell, de csak

Mint báblován a gyermek, mint az eb,

Sültet forgatva a konyha kerekében.

Egy harmadik hosszúra nyúlt szakállal,

Hogy Ázsiának boldog tája gyújt

Szép csillagot pályánkra, nem nyugot.

Egy tortyadt nyelvbölcs törvényt hirdete;

Hogy a szokás az úr; tiszteljük azt,

De csak ha majd ő nyomja rá pecsétjét,

S a tortyadt bölcsnek senki nem hive.

Álmélkodással látta, hogy tilalmát

A tiszteletlen nép még megkacagta;

S nem érté, őtet mint lehet kacagni.

Én láttam a zavart, s láttam, hogy az

Rendén vagyon; úgy volt az mindenütt,

Míg a nyelv hívei, írók s olvasók,

Egymást korholván, összeszerkezének;

S a versenygőket nem békére vontam,

Hanem hevesb és még makacsb vitára.

Ki nyugtot óhajt, harcra kél. Kivívánk

A szép tusát s most béke boldogít.

Még hallik olykor egy-két kullogó

Neheztelése. S azt csudáljuk-e,

Hogy sánta kullog a sereg megett?

Magára nagy bajt vállal, aki az ilyet

Nyergébe szedné. Hagyjuk önmagokra;

Elérnek egykor; és mi kár, ha nem?

Ha nyelvünk el van rontva, mint kesergik,

Úgy az most roszabb, mint egykor vala...