GRÓF TÖRÖK LAJOSHOZ

Hatalmas mesterének egy szava

Miként hozá ki a puszta semmiből

Ezt a tömérdek mindent, s önmagát

Az érthetetlen, a megfoghatatlan

Nagy mestert, fejtik leckéid nekem.

Oh, ahelyett, hogy e mélységeket

Előttem felnyitnád, kérlek, borítsd el;

S kikapva e szép világból, hol magamnak

Honn lenni látszom, és ahol szemem

Gyönyörködése millio tárgyait

A legvarázsb sötéttisztában, és

Nem elvakító fénynél látni szokta;

Ne kényszeríts, időn s ürön keresztűl,

Addig repűlni, hol csak fény lakik,

És aholott én, durva föld fia,

A fény miatt magamra nem találok.

Ifjú koromnak boldog reggele óta,

Mind addig, amidőn havát az ősz

Fejemre még nem kezdte hinteni,

E viszketeg gond kínzott engem is.

Lángoltam látni s megkapni a valót,

És mint menyasszonyt keblemhez szorítni,

S új szebb, jobb éltet élni karja közt.

De ő futotta a vakmerőt, s az éj

Lidérci közt eltűne, - nem haraggal,

De mint ki később újra visszatérend. -

Kétség s elcsüggedés rohant reám.

Kérdeztem a természetet: siket volt;

Kérdeztem bölcseinket: ők csevegtek,

S bizonytalanbbá tőnek, mint valék;

Barátim vállat vontak, s hallgatának.

S arany korom használtalan repűlt el,

S büntetve voltam kábaságomért.

Többé nem űztem a futót, s magamba

Vonúlva azt kérdém, amit tudhatok,

És amit tudnom használ. S ő jutalmúl

Megtért, s így szóla: „Láss! Amit keressz,

Nyúlj be kebledbe, s feltaláltad...”

Saisban egy ifjú - így beszélte nékem

Egy celta bölcs, ki már egyptusi

Hosszú útazásiból honn érkezék,

És ami ott, a titkok szent helyén,

Őnéki látni engedtetett, keblembe

Örűlve öntötte ki - panaszra költ

A hierophanta ellen, hogy nagy reményit

Ravasz sikamlatokkal játszadozza,

És a valót felfödni néki késik.

Mim van, ha mindenem nincs? kérdi az ifjú;

Van itt több és kevésb? Hát a való

Úgy summa, mint a test érzékinek

Ál-boldogságai, melyeket nagyobb

S kisebb mértékeiben bírhatunk?

És mégis bírunk? Nem megoszthatatlan,

Nem egy-e, amit látni óhajtozom?

Ám végy ki egy hangat a lant zengzetéből,

Az ég ívéből egy színt ám szakassz ki,

S semmid marad, míg a szép zengzet és

Szin mindene egyűvé nem szerkezik.

Ekként beszélvén, egy szép gömbölyeghez

Jutának el, hol egy beleplezett kép

Óriási nagyságban tünt a megíjedt

Ifjú szemébe. „Szólj - mondá - mi ez?”

Ez a való, mond a pap. „A való?

Hisz ennek látásáért lángolok,

S előttem éppen ő lepleztetik.”

Pörölj az istenséggel érte - mond

A hierophanta - nincs az a halandó,

Ki fellebbentse e leplet, míg magam

Föl nem lebbentem. S aki ezt illetendi,

A szentet, a tiltottat, mond az isten...

„S mit mond?” - az a valót meg fogja látni.

„Csudálatos! s te nem vetéd-e fel?”

Én-e? nem én soha; s e viszketeg

Meg nem kísérte még. „Nem értelek.

Ha tőle nem több, mint e gyönge közfal

Rekeszt el; úgy könnyű lesz...” És az isten

Tilalma! mond rendítő hangon a pap.

E gyönge közfal nem nehéz karodnak,

Fiam: lelkednek sok mázsányi súly.

Az ifjú mély gondok közt tért haza,

A tudni vágyás szomja csöndes álmát

Szemétől messze elűzi; kínosan

Fetreng fekvésén, s éjfélkor felugrik.

Rezzent lépései vaktában viszik

A gömbölyeghez. Megmászni a kerítést

Nem volt nehéz, s egy bátor felszökellet

A kép elébe teszi a vakmerőt.

Itt áll immár, s borzasztva fogja környűl

Az egyedülvalót az éltelen csönd,

Melyet csak a lépdellés dobbanásai

Szaggatnak meg a kripták boltjaikban.

A kuppolának nyilásán keresztűl

A hold ezüstkék sápadt fényt lövel le;

S rémítve, mint a megjelent istenség,

Csillámlik a boltnak sötéte közt

A szent alak, lenyúló fátyolában.

Bizonytalan lábakkal lép az ifjú

Közelbbre a képhez, s ím szentségtörő

Kezei a fátyolt már illetni akarják.

Hőség s fagy járják végig tetemeit,

S látatlan kar röpíti vissza. „El innen,

Boldogtalan! el innen! - így kiált

Melléből egy hű szózat, - Te fogod

A legszentebbet megkísérteni?”

Nem érti ő, nem hallja a szózatot.

„E leplet - mond az istenség - halandó

Föl nem vetendi, míglen én fogom.

De nem vetette-e mellé önmaga:

Ha ki ezt eltolja, meglátja a valót?

Ám érjen ami akar, én eltolom

És meg fogom - sikolta - látni.” Látni?

Ezt zúgja utána a nyúlt Echo nevetve.

Így szól, s lekapja a leplet... A papok

Elnyúlva lelték más nap őt az Isis

Szent zsámolyánál. Bomlott, sápadt arca

Mély kínokat hagyott sejdíteni.

Eltűnt az élet vidámsága tőle,

S korán sír nyelte el a boldogtalant.