GRÁNIT-SZOBOR.

Csodája voltam a zergék honának,

Vendégeim sas, villám, köd valának;

Zöldes moh ülte homlokom, jeléül:

Hogy a vén gránit-szikla meg nem vénül.

Alattam ott, miféle földi férgek

Fel-feltünő csoporti járnak, élnek? -

Szóltam kérdőleg a bércek sasának,

Embernek mondta ő, a föld urának.

Sok századig kacagtam e beszédet,

Látván naponként e kis furcsa népet;

S vártam: talán egykor magasbra nő fel...

De még törpűlt, de még satnyúlt idővel!

Majd megragadt egy bősz erő haragja,

Rengvén belé a bérc acél-alapja;

Földindulás rázván meg a világot,

Engem fennről a síkmezőre vágott.

Hozzám az embert bámulat ragadta...

Ki majd szent homlokom lábbal tapodta!

S vésüt hozott, roncsolni büszke sziklát,

Bár hányt dacos mellem dühébe szikrát!

Az őserdő szabálytalan kezétül

Idomtalanságot ki nyertem ékül:

Csúfos szobor levék... hah, a szabályok

Eltorzító majmára átok... átok...!

S ki láttam, mint születtek ezredévek;

Egy csecsszopó kimultáról beszélek;

Hah, bár sülyednék el, hogy szem ne lássa

Mivé lőn a bérc szikla-óriása!...

Mig így beszéltek a sír szobrai,

Egymásután a márvány, kő, fa, vas:

Halotti csend állott be hirtelen...

Megszólalt harmadízben a kakas.