Gróf Andrásy Mária kisasszony halálára

Mit hallok? mi kegyetlen hír serkenti megintlen

Búba-merült lelkem? még sem elég az ütés? -

Megholt? s hát csakugyan megholt Andrási María?

S Kassa vidékének napja homályba borult?

A szűzek koronája, magyar szépeknek az éke

Megkérlelni tehát nem tuda, durva halál?

Mostoha természet! hát csak játékot akartál

Űzni velünk, szülvén e csuda-magzatodat?

Mit használt ily sok szépség? e ritka kegyesség?

Tiszta szemérem, ezer testbeli s elmei dísz? -

Szép volt! s szintén úgy ragyogott, valamint az arany nap

A kiderült égen délbe ragyogni szokott.

Rózsa-piros s szűz-hóba-vegyült arcája: de holló

Szárnyánál feketébb a haja; két szeme tűz.

Felséggel-teljes szép képit szűzi szelídség

Folyta körül; súgár termete mennyei volt! -

Ah, csak volt! s nincsen többé! - Mint csillag az égről,

Melynek kékellő boltja setétbe merül,

S a tévedt útast iszonyú dagványnak ereszti:

Úgy elesett! s minket búba-merülve hagyott! -

Gyászra-szokott múzsám! vond fel lantodnak elázott

Húrjait és zengjed bánatos énekedet. -

Sírj, magyar ifjúság! kire szív-repdesve tekintél,

Tárgya reményednek, s főbb örömödnek oka:

Élte tavasszában búcsúját vette világtól!

S angyali szépségét föld kebelébe vivé!

Sírjatok, ó népünk most-nyíló gyenge virági!

Ősitek érdemesebb vérei! Szűzi sereg!

Sírjatok! - Im oda van karotok főbb dísze! Dicsőség

Gyermeke, kedvellett társatok, ím oda van! -

Szánd te is, árva hazám! Tán ő lett volna, ki néked

Hajdani Kátókat szül vala s Brútusokat!

Ő lett volna talán, eltérült gyermekid a ki

Példájával igazb útra vezérli vala!

Imhol, büszke leányidnak külföldi szokásit

Korcsosodott fiaid mely vetekedve veszik;

A míg lassanként, eleink erkölcsi kiveszvén,

Drága szabadságunk majd temetőre jutand! -

Ó egek! érces egek! mért szánakodásra nem indul

Ennyi csapás után mennykövező kezetek?

Tétova tévelygünk született földünknek ölében,

S mint jövevények, ezer bajra kitéve nyögünk! -

Ah! de hová tévedsz? stb.