Gróf Erdődyné Ő nagyságához

Tudom, midőn síránkoztál

Halálán Czinderynek

S könnyek gyöngyével áldoztál

Elhervadt teteminek,

Tudom, midőn mély kínodban

Olvasztád a vas eget,

Veszteg űlvén kastélyodban

A tanú-falak megett.

A sír, mely a bú szózatját

Meg nem szokta hallani,

Siralmod bő áldozatját

Kezdte már sokallani.

Vakmerő tettét megbánta

A halál, szánt tégedet;

S bár szíved gyakran kívánta,

Megkímélte éltedet.

Maga a természet, melyet

Oly szépen tudsz festeni,

Körűlted a pompa helyett

Gyászban kezdett sínleni.

A nap bánta, hogy súgárral

Nem kösztönthet tégedet;

A hold búsúlt, hogy könny-árral

Látja ázni szemedet.

A fülemülék zengették

Lassú keserveidet,

A vadgalambok felvették

Darabolt nyögésidet.

Ők megtanúlták tetőled,

És őtőlök az Ekhó,

S Atád berkében felőled

Nem zengett egyéb, csak „óh!”

Kertedben elhervadoztak

A rózsák, mint képeden;

Ők terajtad szánakoztak,

Te pedig kedveseden.

Hébe égi balzsamommal

Ápolá szépségedet;

A gráciák fájdalommal

Törőlgették könnyedet;

Ámor a fejét búvában

Balra hajtá s piszege;

Füstőlgött Hymen markában

Lefordúlt szövétneke.

Ágyadtól tömött seregben

A sírig zsibongtanak

A fájdalmak gyászleplekben,

S mind feléd mutattanak.

Etelkád visszasohajtá

Sűrű sohajtásidat,

S fejét öledbe lehajtá,

Kettőzvén bánatidat.

Én akkor Lillát sirattam,

Azt a szépet, azt a jót,

Akinél szívemet hagytam,

Mint örökös foglalót.

Őtőle és mindenektől

Elhagyatva jajgaték.

Lelkem a mély keservektől

Ízekre szaggattaték.

A barlangok setét gyomra,

Hol senki sem láthatott,

Hol magános panaszomra

Csak a kőszál hallgatott,

A pusztúlt várak omlása,

A vad erdők éjjele,

A mély vőlgyek horpadása

Jajjaimmal megtele.

Nem hallá semmi érzékeny

Tőlem a Lilla nevét,

Csak a folyás, a félékeny

Nyárfa és a jámbor rét.

Már Ekhó is jól esmére:

S minthogy ő is szeretett,

Keservemnek zengésére

Keservesebb választ tett;

Sőt talám sympathiából

Könnyezte is sorsomat,

Mert harmat önté bóltjából

Égre nyújtott karomat.

Lillát kerestem örökké:

De minthogy ő elveszett,

Az emberek törzsökökké,

A világ pusztává lett.

Kergettem a reménységet;

És ha olykor megjelent,

Nálam hagyta a kétséget

S a boldogabbakhoz ment.

Elmém régi virgoncsága

Ködbe borongván elmúlt:

Érző szívem nyájassága

Lomhává lett, elvadúlt.

Már kezdett bennem gyengűlni,

És számon lebegett már

Az élet, mint a repűlni

Készűlő, ijjedt madár.

Könnyemben, sohajtásomban,

Jajszómban részt vettenek

A Vértesben és Bakonyban

Már minden kietlenek.

Vázsony szent omladékában

A napra heveredém,

S még reményem divatjában

A violákat szedém,

De jaj, mikor visszatértem,

Már az apró viola

És minden remény énértem

Hervadásra hajola:

Mint a kő, meredten állék

Egy ledűlt boltozaton,

És mikor sorsom elválék

Rámjajdúlt a Balaton.

Így örök számkivetésre

Kárhoztatván magamat,

Egy titkos kényszerítésre

Délnek vettem útamat:

És hogy a zajgó világban

Ne kelljen tolongani,

A rengeteg Somogyságban

Elbúttam haldoklani.

Itt hozzám semmi sem fére,

Még az édes Múzsa sem;

Csak eltűnt kedvem esmére

És a kínzó szerelem.

De e temérdek rejtekbe

Tenger bánatom nem fért,

És a főldtől az egekbe

S innen a Dunába ért.

Itt, hol eldúlni próbáltam

Lillám emlékezetét,

Minden zugban feltaláltam

Mennyei tekintetét.

S azt olvastam minden fánál,

Azzal csörgött minden hab:

„Nincs szebb teremtés Lillánál,

S nálam boldogtalanabb!”

Ah! egy vén tőlgynek aljában

Láttam a sápadt Időt,

Sereg szú pezsgett markában.

Ah, mely sírva kértem őt,

Hogy törűlje ki belőlem

Lillát és a bánatot!

De ő elfutott előlem,

Könnyezett és hallgatott.

Sőt azólta jobban vérzi

A rögzött kín szívemet,

S amint hergő lelkem érzi,

Sietteti végemet.

A Horvátország partjától

Majd Erdélyig kergete;

Mégis bennszorúlt nyilától

Szívem nem menekhete.

Már a Tisza is sajnálja

Beléhullott könnyemet,

S az Alfőld gazdag lapályja

Siratni kezd engemet.

E kenyér sík óceánja,

Hol semmi ekhó nem szól,

Poétája sorsát szánja

És susog kínjairól.

Már ugyan láthattam volna

Lillát több ízromba is:

De mérget hogyan kóstolna

Önkényt a haldokló is?

Sőt oly vad gyönyörűséget

Óhajthat-é valaki,

Hogy egy imádott szépséget

Halva szemléljen, vagy mi?

Úgy van! ez a kedves lélek

Nékem még élvén meghólt:

S ez az, hogy én halva élek,

Míg el nem zár a gyászbólt.

Múzsák, lankadó fejemre

Setét ciprust kössetek.

Hymen és Ámor! nevemre

Egész Léthét öntsetek.

És te, a szelíd álomnak

Áldott testvére, jövel!

S megroggyant alkotmányomnak

Kötéseit oldozd fel,

Hogy ama hűs nyoszolyában,

Melyet sírnak mondanak,

A lármátlan éjszakában

Tagjaim nyúghassanak.

S ez az érző szív megállván,

Lelkem egy nagy, egy hideg,

Egy vég sohajtássá válván,

Lilla mellyén szűnjön meg.

Te pedig, gyönyörű elme,

Gyönyörű test lakosa,

Kit a hív érzés gyötrelme

Oly sokáig mardosa,

Kegyes grófné! ki hallgattad

Fülemülém jajjait;

S értek megaranyoztattad

Ciprusfámnak ágait,

Ha már amit Czinderydnek

Sirattál gyászhantjain,

Nemes szívű Erdődydnek

Találtad fel karjain:

Idd mennyei édességgel

A hérók szeretetét;

S elfogadván kegyességgel

Eratóm tiszteletét,

Bocsáss meg, ha bús siralmát

Lábaidnál önti le,

S tán örömid szent nyugalmát

Megháborítja vele.