Gróf Eszterházi Pálnak pécsi püspökségre lett felemeltetését inneplő versek

Szüzek! kik Hipokrén pázsitos széllyéről

Illatokat szittok szagos mezejéről,

S ülvén tudományok szerencsés ölére,

Gyengén ereszkedtek halandók szivére,

Egy szikrát óhajtok nemes tüzetekből,

Egy balzsamos cseppet tudós vizetekből,

Melly lelkesithesse bágyodt énekemet,

Hogy ma mulathassam édes nemzetemet.

Ma, midőn a pécsi megye örömére,

Eszterházi Pál lép püspöki székére,

Hol fényes tisztének terhes kormánnyára

Dőlvén, osztogattya áldásit nyájára.

Pálma árnyékának hives rejtekében

Lépett Eszterházi élte zsengéjében,

Itt Themis gondjait erkölcs illattyával

Öszveszerkesztette nagy szármozásával.

Vélte, hogy magános ájtatosságában,

Töltheti napjait szent Pál barlangjában,

S elhagyván a világ tündér dicsőségét,

Egyedül érezze erkölcs édességét!

Mig igy mulatozna szent gondolattyával,

Az örök végezés titkos hatalmával

Reá mosolyogván: Vác prépostságára

Emelte érdemi első jutalmára;

Ott lett egyszer is mind Sebestyén Várának

Felszentelt püspöke, rég pásztorságának.

Ó láttam, barátim, szomoru képéről,

Könyvét hömpölögni atyai szeméről,

Midőn el kelletett hagyni klastromait,

Utolszor ölelvén szerzetes fiait! -

Igy ment Likurgus is Delfos szigetjében,

Szoritván mégegyszer polgárit ölében,

S elhagyván született feldének partyait,

Könyves szemmel nézte távozni falait!

Igy a halhatatlan Regulus Rómából,

Siró gyermekei reszkető karjából,

Mikor Kárthágónak siet piacára,

Hogy vérét áldozza hazája számára.

Nagy lelkek, melly nehéz megválni tőletek,

Ha már társaitok attyokká lettetek!

De még itt végzések meg nem szünt ereje,

Szemlélvén, hogy Pécsnek árva lett mezeje,

Melly nagy Klimójának érdemes hamvába

Temette pásztorát méltó fájdalmába! -

Leszáll a végezés Vác kerittésében,

Titkos tüzet gyujtván Esztoráz szivében,

Olly püspököt adott Pécs tartománnyának,

Ki pásztora s attya fog lenni nyájának.

Pécs! ird fel e napot öröm napjaidhoz,

Ird Eszterházi Pált hires pásztoridhoz!

Im ma lép városod nemes piacára,

Hogy felemelhesse gondodat vállára;

Olvasd igaz szivét atyai szemében,

Hogy dobog javadért felhevült mellyében;

Hogy kiván vigyázni vagy egy nyögésedre,

S hogy szenteli magát kész segéltségedre.

Mert látom szivében képét őseinek,

Élni erkölcseit fényes eleinek,

Kiket nemes hazánk érdem templomában,

Könyvezve temetett dicsőség sirjában.

Ó Eszterháziak, kikről gondolkozom,

Tirólatok szóllok, most néktek áldozom:

Mennyi vér tette már naggyá neveteket!

Mennyi pecsételte magyar hivségteket!

Most Mársnak öltöztök véres sisakjában,

S mint Akhilles vágtok ottomán hadában;

Majd ismét trónusnak ülvén oldalához,

Igaz szivvel fogtok hazátok dolgához.

Jól emlékezünk még Miklós erkölcséről,

Jól attyát követő boldog születtyéről,

Kik történeteink dicső táblájáról

Fénylenek, mint csillag ég boltozattyáról.

Imre! - egyet dobban szivem, ha nevezlek,

Ha nagy érdemeid szárnyain szemléllek,

Te is szerzetemnek nőttél fel ölében,

S ugy léptél Esztergom érseki székében.

Szomoru Vezekény! voltam mezeiden,

Hallottam gerlicét nyögni térségiden.

Szent irtózás lebeg utazók szivében,

Egy sirni készülő könyv reszket szemében,

Mikor ott szemléli négy Eszterházinak,

Vérét édes hazánk igaz fiainak!

Egy nap, egy ütközet látta halálokat,

Látta hidegülni bajnoki karokat,

Mellyek az ellenség pogány seregében

Mint villám csaptództak, s feredtek vérében

Sőt érezvén immár fogyni erejeket,

S nyelveken reszketni repülő lelkeket,

Mégsem szünték ölni Omár gyermekeit,

S haldoklás közben is koncolni népeit.

Halhatatlan lelkek! áldjuk véreteket,

Szivünkben irtuk már dicső neveteket!

Illy hazaszeretet vitt volt Kremérához,

Háromszáz Fábiust érdem oltárához,

Hol Róma borostyánt ültetett sirokra,

S most a szomoru hold világol hamvokra.

Ily buzgóság huzta Áthén fejedelmét,

Vérével fizetni népe győzedelmét.

Illy a Leonidást egy marok hadával,

Hogy megszabaditsa Spártát halálával.

Ó tudom, hogy ti is, kik Rigó mezein

Csendessen nyugosztok Trácia rétein,

Ti is illy szent tüznek égtetek lángjával,

Mikor Nagy Hunyadi vezérlett kardjával!

Nem láttátok többé szülőföldeteket,

Nem zárta rokon kéz hülő szemeteket.

Illyen nemes vérnek méltó onokája

Lesz ma pásztoroddá, Klimónak árvája.

Örülj! áldd az egek szent gondviselését,

Melly igy vigasztalja jegyese nyögését.

Nézz arra, hol napnak elfárodt lovai,

Árnyékba merülnek haldokló lángjai;

Nézz ottan Patacsnak roppant szikláira,

Első atyáinknak puszta szállásira:

Vélted-é, hogy látod mégegyszer megyédben

Azok onokáját püspöki székedben?

Lásd az igaz erkölcs ritka boldogságát,

Melly bár barlangokba zárja méltóságát,

Mégsem tünhetik el a világ szeméből,

Melly néki koszorut szerez érdeméből.