Gróf Károlyi József úrnak

A nagy gróf Károlyi Józsefet s isteni

Fényű virtussait kezdem énekleni.

Legszentebb igazság! hagyd el az egeket!

Szállj le s újjaiddal illesd ez éneket!

S engedd, hogy a költő véknyan szőtt meséje

Lehessen ártatlan fejed piperéje.

Mondd meg a dicsőség halmán Károlyinak,

Mint adódott fényes széke atyjainak.

Csak alig virágzott ifjúsággal képe,

Már az érdem köves bércére fellépe.

S követvén ősinek dicső nyomdokait,

Botlás nélkűl járta darabos hantjait.

Bár a most serdűlni kezdő Alcidesnek

Sokan sok akadályt s leseket keresnek:

De mégis, hogy útját emberűl megfussa,

Van egy kézenfogva vivő Frónimussa.

A gyönyörűségnek, mely a virtust veszti,

Bágyasztó karjai közé nem ereszti.

Tudván, hogy e csalárd énekű szírenek

Sok nagyot halálos sírba temettenek.

Megvetvén hát ifjú szíve puha kényjét,

Mászkálja a virtus és érdem ösvényjét

S végre kimerített erővel, izzadtan

A meredek bércnek szélére felpattan.

Hol a tiszteletnek űlvén hintajába,

Az érdemmel együtt megy dicső várába,

Itt elkopott útas-ruháit leveti,

Bársony palástjába Hónor őltözteti.

Letörölvén izzadt cseppjeit újjával,

Éleszti az égből szállt ambróziával. -

Azután csókokat orcájára vetvén,

Fejet hajt, és nyájas karjain vezetvén,

Viszi a dicsőség fényes templomába,

Mely a hegytetőn függ, az ég szomszédjába.

A halhatatlanság pitvara, s mennyei

Éltünknek itt nyílnak örök esztendei.

Itt a dicsőségnek vezeti elébe

Károlyit s ajánlja ősei rendébe.

Őseinek; akik már a dicsőségnek

Egén első fényű ragyogással égnek.

Kiknek már neveik a templom falába

Metszve tűndökölnek adamás táblába.

S lelkeik egy fényes ködből font fellegnek

Szárnyain a többi hérókkal lebegnek. -

A József nevét is ezek után vágja,

Hogy az idő irígy foga meg ne rágja. -

Ekkor a dicsőség székébe űltette,

Isteni kezeit rá áldással tette.

Mennyei súgárral ragyogtatja szemét,

Mely világosabbá tégye nagy érdemét. -

Végre a templomból mindnyájan kijőnek,

Viszi karonfogva egy laurus erdőnek,

Mely a gyémántokkal fénylő falak mellett

Örök tiszteletű árnyékkal zőldellett.

A héróknak sírja egy csendes berekbe

Szent borzadást öntött a néma lélekbe.

Amint fekűvének itt a hazafiak

Örök áldására méltó Károlyiak:

Tisztes hamvaikon borostyánok nőttek

S felettek szentséges árnyékokat szőttek.

Melyek a nékiek áldozó hazának

Sóhajtásaitól gyengén suhogának.

S a bennek pihegő ekhónak kebele

A sír felé bágyadt hanggal nyögdécsele.

A dicsőség egyik laurusra felhága,

S róla egy pár legszebb ágacskát levága.

Mely a fáról függő és ellenséges vért

Izzadó fegyverek vasához még nem ért.

Még most is könnyekkel csorgott ágacskája,

Melyet sok hazafi hullatott reája.

Meleg volt még most is a hív magyaroktól

Levelére mélyen raggatott csókoktól.

Ezt kötötte öszve, s a mindég mellette

Őrt álló Zichynek kezébe engedte.

Nem lévén senki is nála méltóbb erre,

Hogy laurust tehessen egy ilyen emberre.

Meglett: s ekkor eljött Zichy Károlyival,

A haza sokféle rendű fiaival. -

Melyet látván Pallás, a megkoszorúzott

Grófnak múzsáival örömnótát húzott,

Kérvén térdhajtással annyi gráciáját,

Hogy végye kedvesen vékony hederáját,

Melyet az örvendő magyar Hélikonnak

Ártatlan leányi tisztelettel fonnak.

S ámbár ékesítse dicső borostyánja:

Ez is homlokait csókolni kívánja;

Hogy tanúja légyen azon tiszteletnek,

Mellyel eránta a múzsák viseltetnek.

Én is itt a hegy tövében,

Hol nem igen meredek,

Nagysádnak magam nevében

Apró violát szedek;

És laurusához kapcsolva,

Bémutatom kézcsókolva:

Végye tőlem kegyesen!

Eljöttetek hát, óh, haza nagyjai!

Dicső személyek! akiket a mai

Idők örömmel énekelnek

S glória vára felé emelnek.

Nagy nemzetünknek csillaga, gróf Zichy!

Dicséretinknek érdeme csak kicsi:

És így talán homályosítjuk

Majd ha nagy érdemidet nagyítjuk.

Nagy gróf, dicső vér, Károlyi! Nagy nemed

Nagyobbra fogja vinni nagy érdemed:

Mi hát, kik e kis vőlgybe űlünk,

Mély özönébe nem is merűlünk.

Köszönni mégis tiszteletünk vezet,

Csókolni légyen hát szabad e kezet!

Hadd zengjen ilyen szíves ének

A magyarok kegyes Istenének:

Dicső hazánknak nagyjai, éljetek!

Járjék az érdem istene véletek,

A virtus érc bástyája légyen

S több koszorút fejetekre tégyen.

Múzsák, vegyétek isteni szárny alá,

Ezt már sok árva múzsa tapasztalá;

Hogy védjen ily hatalmas Aegis

Béfedezése alatt az ég is!