Gróf Széchényi Ferenc Ő excellentiájához

Nagy lélek! te, aki fényt hintesz

A homály vak rejtekibe

S életadó szemekkel intesz

A nem-létel bús vőlgyibe;

Te, kinek sok százan esmérjük

Magunk között jótétedet:

Hogy kívánhat’d, hogy ne dícsérjük

Vagy a napot, vagy tégedet?

Én ugyan, ki parancsolásod

Szent törvényemnek esmerem,

Név szerént a te pártfogásod

Előbeszélni nem merem;

De e violák kilehellik,

Ki e törpe versek magok,

Hogy a te fényedtől díszellik

Új életek, színek, szagok.

Rajtok képed lefestve látszik

Hálákönnyem cseppjeibe,

Mint midőn sok apró nap játszik

A harmatok friss gyöngyibe.

Nézd, nézd, ama kisded pacsirta

Hogy kél fel a göröngy alól,

Eddig szárnyát, nyelvét nem bírta,

De most repűl s vidúlva szól.

Most már maga alatt szemléli

A pornak írígy férgeit

S a napnak örömmel beszéli

Eláradott jótéteit.

Meleg fényed közt a jobb égben

Önnönmagával áldozik,

S eltűnvén a kék messziségben,

Érzéssé s hanggá változik.

Menj, kis madár, menj, szíhassad

A felsőbb abroncsok hevét,

Csakhogy vigyázz és elhallgassad

Gróf Széchényinek nagy nevét.