Groteszk

Mentem a kávéház tükrös éjjelébe,

százezer tükör közt, s hirtelen megálltam.

Hirtelen megálltam, s ingadozva, félve

a tükrös zavarban észrevettem árnyam.

És egyszerre féltem a zavart gomolyban,

és egyszerre furcsán ferdült légbe minden.

Egypár lámpa lengett kancsal, gyenge színben.

S én már messze voltam, jaj de messze voltam.

Jaj de messze voltam. Messze életemtül,

pálmaligetemtől, ahol bú és hír nő.

S messze már mint álom, a ködön keresztül,

oly magasan trónolt a kevély kaszírnő,

mint Egyiptom álma, holt hercegkisasszony,

a színes palackok csillagkoszorúján,

úgy bámulta búsan búcsu-könnyes arcom

altatgatva búját a szelíd hajú lány.

Már nem tudtam állni, csak repülni, szállni,

és éreztem, éj van, aminő sosem volt.

Fönn a menny ivén is lámpa lángja, nem hold,

és bolyongtam, mint egy bujdosó királyfi,

bujdosó királyfi, csendes éji-herceg,

aki minden kedves kincsét elvetette,

s mostan a szemére könnyek permeteznek,

és csak nézni tud már s bámul-bámul egyre.

A gránitkövön künn fekete vonalban

elszántan ballagtak hangos éji züllők,

s mint a vízi árnyak, himbálóztak halkan

lusta bérkocsiknak árnyai, a küllők.

Hullámlott az élet lassan imbolyogva,

álmatlan merengve a nap tovatűntén,

s némán nézegette az éj árnyas tükrén

bársonyos ruháját a nehéz gyászpompa.

S néha mint a felhők s néha mint a hollók,

hollók, éji hollók, pár leány beszállott,

kócos kis koboldok, sírók és mosolygók -

festett ajku, árva, sirató leányok.

Tízezer leány, vagy százezer, ki tudja?

Kik féltek a hajnal hervadás-szagától,

most bejöttek - éj volt fejükön a fátyol -

és keresztet írtak rám s a zárt kapukra.

Még eszembe tévedt egy-egy régi álom,

s integetve jött egy régi-régi gyermek.

Láttam az anyám is messze, haloványon,

gyöngyvirágos fejjel s láttam a vén kertet.

Emlék, minden emlék. Kedves és kegyetlen,

mint a bús pokoltűz, mint a hűs pokol-fagy.

Álmon révedeztem, múltba tévedeztem,

s senkisem kérdezte rám hajolva: hol vagy?

És oly könnyű voltam, lengő, lepke-könnyű,

mint ki életét is sírva elhajítja.

A szemembe lomha, langyos éji könnyű,

arcomon a bánat fáradt, ferde csíkja.

S ingadozva, úszva, elterülve szépen -

széttört életemnek romjai köröttem -

a bús éjszakának fekete vizében,

hullámos vizében csendesen fürödtem.