[Gunnyasztva múzsám, szárnya tollpihéi...]

Gunnyasztva múzsám, szárnya tollpihéi

borús szobámban szerteúsztanak,

s örök baját fajának únva, régi

szavakba hangol új panaszt:

hogy annyi erő kárba veszni látszik,

elköltve annyi kincs és szív

hogy valami mindég hiányzik,

miként dalunkba félig rím a rím;

hogy ég tüzünk, és nincs szem aki nézze;

hogy lévén, nem vagyunk;

hogy jajt kiáltunk, s senki sem vesz észre,

s nem is siratva, nyomtalan halunk;

hogy aki szánja véres, bús kinunkat,

kerek világon nincs rokon;

futunk, s eb rágja roskadó inunkat,

ledőlünk árokpartokon

és hagynak ott rohadni,

magunkban, mint a holt ebet,

hátuk mögött, temetlenül maradni,

s nem sejtik, bennünk mennyit vesztenek,

s nem sejtik, mennyi szív és mennyi kincs,

erőnek kincse, félrerúgva durván,

hiába vártunk benned, tűrt bilincs,

hiába lázadtunk -

(nem birom tovább!)