GYÓGYULÁS.

Megsebheté s földúlta szívem

Sok veszteség, sok fájdalom;

Az élet is gyötrelmes, únott

Teherré lőn már vállamon.

Ohajtozám: boldog, ki nyugszik...!

De késve jő a csendes est, -

Mi tart, hogy önként menj eléje?

Hogy ami nyom, terhel: levesd?

Készen valék, s im hallom a szót:

Hajítsd el a tőrt - küzdj s remélj!

Csak gyáva hal meg; - élni: inger

Annak, ki férfi, a veszély!

Lassan gyógyító balzsamával

Várd az időt, az éveket:

Midőn ismét békét nyer a sziv,

S a vérező seb béheged.

Van a letünt bánatban is kéj;

Szint nyernek a megélt bajok;

Az elvonult zápor nyomában

Kicsiny, de tiszta csepp ragyog...

És én maradtam, - küzdve, várva,

Mig a hullám duzzadt, esett!

Most is hiven küzdök, remélek,

De maholnap a sírhoz érek:

- S még mindig hordom a sebet!