Gyakran megyek el most halotti házak kapujánál,

Gyakran megyek el most halotti házak kapujánál,

hol régesrég vidám nénik és régi bácsik laktak,

és kérdezem titkát a hallgató, konok falaknak,

mért van bezárva a kapu? és várom, visszajő-e

az, aki csöndesen pihen a messze temetőbe.

És néha, hogyha fáj a délután, okosan s komolyan

a barna bőrdívánt nézem, mely mostan is egész olyan,

mint amikor aludt rajta egy régi, kedves ember,

s járok tág termeken némán fölsajgó gyötrelemmel

és sírok és csodálkozom,

hogy az öreg díván ma is oly kedves a szivünknek,

s a márványasztalok, ahol régen-halottak ültek,

úgy állanak, mint egykoron.