Gyászkar

Megölték őt. Megölték.

Nagyhangon elkiáltom

világnak, embereknek,

hegyeknek és folyóknak.

Megölték őt. Megölték.

Gyászolni így tudunk ma.

Ordító fájdalommal,

elbóduló szavakkal,

elbődülő haraggal.

Mert jaj, nem azok ölték,

kiket szegényke látott,

hogy a földet harapta,

és verte azt a földet

irtózatos ököllel,

mely nem lehet övé már.

Mert jaj, nem azok ölték,

kiket szegényke gondolt,

hogy életét kereste

rövidlátó szemével,

úgy mint a kertje földjén

szemüvegét kereste.

Mert jajjaj, mások ölték,

kiket sohase látott.

Mert jajjaj, mások ölték,

kiket sohase ismert.

De én ismérem őket,

én tudom, mit csinálnak,

én tudom, merre laknak,

én tudom, hogy mit esznek.

Bujakór koszorúzza

a homlokuk pirossal,

és verje meg az Isten

őket sokféle jóval,

élettel, hosszú-hosszú

évekkel, pénz sokával,

ásító unalommal.

Hadd tolják őket édes

ringású párna-széken,

és tágranyilt szemükben

halkan égjen a téboly.