GYÁVAY SZULA FÜLE

Istenem, némelyeknek

Mily jó fülük tud lenni!

Például Gyávay Szula úr is

Így tud oly szépen előremenni!

Neki oly kitűnő füle van.

Hogy a füvecske növését is hallja,

S a legtávolabbi rigók dalja

Sem kerüli el fülei tövét,

Sőt “vakerászva” vakarja

E derék tövet -

S ha a kitűnő fül akarja,

Mindent elkövet,

S juszt is

Meghallja azt is,

Hogy az újságírók, a mulyák,

Hogy döngetik,

Hogy röngetik

A Csokonai-kör kapuját.

Mikor mindezt szépen elgondoltam,

A meghatottságtól

Részben félholtam,

Részben meginterjuvoltam

Csokonait a kollégyom sarkán.

Az ősz költő köpött egyet a markán,

Körülkacsintott lopva,

S így ütötte dobra,

Sőt így pengette le az érces húrról,

Hogy a szobra

Mint vélekedik Gyávay Szula úrról:

“Hja, kérem,

Vigyázat!

Az ember úgy vaktában

Véleményt ki nem rázhat!

Csak suttogva beszélek,

Mert félek,

Hogy Gyávay Szula ecsém,

Debrecennek riadó Szulája,

Városunk pohosabbik Gyan Thulája

Meghallja, s szigorú lesz vélem,

S én, a halhatatlan,

Azt túl nem élem.

Hiszen kérem,

Mióta ő a “kör”-öm főtitkárja,

Az én szellemem már hiába várja,

Hogy a “kör”-ömbe bejuthatna-i,

Mert én vagyok, ah, én Csokonai,

Ki lantomat szomorún pöngetem,

Mert leghiábban döngetem

A Csokonai-kör szép kapúját.”

Itt a szobor lenyelte a búját,

És kissé vidámabban mondta:

“Bánatomba

Vigasztalást az csöppent csupán,

Hogy drága Szulám, szép kis Szulikám,

E bájos mungó-tulipán

Most egy kicsit már békén hagy, békén,

S a nekivalóbb végén

Fogja meg a dolgot,

Mert toldott-foldott

Poézise szép rigófüttyét,

Mely testvérek közt is

Megér egy fületlen pitykét,

Már nem rám pazarolja,

Hanem a drága

Tisza Pista nadrága

Körül hajlong »mély tisztelettel.«

Én nem is értem,

Miért bántják így szegény Tiszát,

Hiszen az csak nagy érdem,

Hogy általa Szulám szerelme

Vállaimról el lőn terelve,

S most a derék tula-Szula

Eddig másra öltött nyelvével

Tisza talpához fordula.”