Gyerekkori arcképem

Egy gyermek néz rám, több, mint negyven éve,

Sötét szemével, mint a fájdalom,

Pedig nem tudta még, micsoda éjjel

Borul derűs lelkére egy napon.

A nyolcvanas években mosolyogva

Simogatott meg mindent, ami szép,

Képeskönyvek ábráin andalogva

Érezte a világ ízét, szinét.

Magányos gyermek volt és hallgatag,

De szíve mélyén rejtelmes patak

Csobogott, ősi forrásból eredve,

A gyermek minden bánata és kedve

E vizen ringott, mint papírhajó.

De ma elment az öröme, keserve

S mint az örökre fáradt utazó,

Merev, üres tekintettel keres

Egy arcot, mely már végtelenbe vesz.