Gyermekkor

Hív emléke a Természet

élő keblén elenyészett

Mivolt első virányának!

mellyel egyjütt elmúlának

édességi emlődnek -

te, egyjetlen, mellyet semmi

volt-lesz Hatalomszó nemi

ki nem írtnak, valamíg az

eltűnt Örömöknek igaz

fájdalmain vergődnek!

Te, a vak Reménnyel rokon

érzéssel, a sírdombokon

mint az árnyék múlatsz - neked

múlt és jövő egybereked,

s a Holtak szava hallik:

oh, jőjj vissza bús hangjára

nyögésemnek, e határra,

melly az elhervadt kellemek

képeit kereső szemek

előtt gyengén hajnallik!

Boldog Kor! mellyben az élet

élt, s nem tudta azt, mivé lett,

midőn a sors ítélete

örömöt-élővé tette -

s hogy rajta még fordítson:

szabadon lepkedett széjjel,

napot álmodozott éjjel,

egy arasztnyi volt világa,

mégis tündérvárba hága

porban húzott grádicson.

A Kelet örömöt, szinte

mint az Alkony, egyképp hinte,

egy nádló, pajtás, egy alma

egész vagyona, s hatalma

már új diszbe öltözött.

Csak gondatlan andal volt a

gondolkozás egész volta -

egy könnyű könnycsepp ragyogott

szemében, ha tán elrogyott

Vére sírba költözött.

Úgy játszodott elméjével

az Öröm, mint lepkéjével

ő maga - könnyű fonálon

eresztvén el a fűszálon -

örűlt rabjának a rab;

s ha majd ümmögni a béka

elkezdvén, hosszú árnyéka

mellett egy porvárban bőgve

a Csorda kolomppal jöve;

s a Napbol még egy darab,

egy darab a haldokoló

vidéken végig a Folyó

tetejéig elpirított -

könnyű sohajjal hagyított

mindent el - eltűnt a rang;

a Denevér repkedése

közt is (mintha várna) kése,

s a zokogó Toronyóra

ütvén, majd takarodóra

szólt az estveli harang -

akkor is még a ház sarkán

megállván, mosolyg, a tarkán

setétedő felyhők alatt

mint fütykéli a vég-dallat

egy aludni készülő,

elmaradt párját szerető

esdekléssel nézegető

Madárka - a setét völgyön

csacsogó terebély tölgyön

vetett fészkén hogy ül ő.

Hogyan egy Lány a Tó mellett

telepedvén a kedvellett

mosásra választott gyepre,

ott a másnapi Ünnepre

fűsűlé hosszú haját;

a körűle szánakodó

hanggal nedvért rimánkodó

szúnyogsereg csapódozott

feléje a sűrű bozót

közűl, enyhítni baját.

Végre eltűnt minden - alom

közé rogyott a szorgalom -

elaludt a varázs, s bele

az ifjú-álom kedvele;

eltűnt majd ez álom is,

midőn a csalófény benne

elenyészvén, felserkene

az Ifjú Férjfiúságra

(mutatván a valóságra:

miként volt minden hamis).

Hol a Ded örömit hivé

csak andalító képivé

leve a Jelenvalónak -

csak visszhangja a Hangzónak -

egyj kétséges Képezet!

Eltűnt! eltűnt bájod ekkor,

eltűnt, te édes Gyermekkor!

alig maradt voltod éke

betegen sajgó emléke:

az idő befedezett.

Kerestem azt ott, hol Éltem

örömeit így eléltem

alig tizenötöd éve -

az Eget s Napot kivéve

majd minden esmeretlen.

A Tó elmúlt, hol estenden

a Leány ült; azon renden

egy kis Külső-város kele,

s a kiírtott Bozót helye

szép sík: nekem kietlen!!!

Kidölt a Tölgy, mellyen vára

a kis madár kis párjára;

Est-játékim tündér-vára

porban húzott grádicsára

töltött Útca hányatott.

Azon két kicsiny csemete,

mellyet kis kezem ültete,

mint két nagy fa a zivatar

ellen oltalmazva takar

Ház mohos héjazatot.