Gyermekkorom tájéka

Elmennék én még egyszer hozzád,

Ha újra itt a kikelet.

Még egy utolsó tekintet rád,

És azután - isten veled!

Szeretnék ott megnézni mindent,

A hegyet, völgyet, kis lakot.

Hisz nekem ott mind egyenkint szent,

Csodás a legkisebb dolog.

Majd elmennék ki a csalitba;

Ugy van-e ott még mostan is?

Igaz-e az, hogy a patakba

Arany-ezüstből a kavics?

Igaz-e az, hogy medreikben

Fölváltva tej, méz folydogál?

És ott a pázsitos ligetben

Selyem-bársonyból a füszál?

Való-e, hogy tündérek járnak

A rejtelmes vadonban ott?

Érezni a szivárvány lábak

Nyomán a bűvös illatot?

Majd leborulnék a határon,

Megállnék úton-útfelen,

És megölelném mint barátom,

Ki találkoznék ott velem.

A kis kertajtót, minden bokrot,

A szederfát az udvaron,

A “Hattyut”, a hü vén komondort,

Ki nekem ugranék, tudom,

És ott maradna a nyakamban,

Belém fogózva hevesen,

És zokognánk mindketten, halkan,

Szótlan, soká, keservesen...

Ő tán fölöttem, megörülve

Én? - sírdogálva magamon,

Hogy elveszítve, semmisülve

Örökre a paradicsom...

Mert hasztalan! könny, bú mit érnek?

Nem az már ez mind, ami volt;

Nekem nem az; nem a tündérek,

Az én szivem, az itt a holt!

Az ég, az most is oly tündöklő,

Mérhetlen arany oceán.

De lelkem tükörén a felhő,

Visszfénytelen, bús ingovány.

Nem, nem, ne menj, minek? Hiába

Hulló levélnek a tavasz!

Tündérmesés bölcső danája

A temetőnek - fájna az...

Elmult az ifjuság, dicsőség,

Az élet ragyogó dele!

Fejed fölött sötétülő ég,

Körülted ősz baljós szele.

A légen át siró harangszó,

Fekete hollók raja száll.

Szárnyuk verésének hallatszó

Ütemje is: halál, halál...

Olyan nagyot minek kerülnél?

Előtted a sötét rekesz...

Még egy csuszamlás a gödörnél

S mindennek egybe vége lesz...