GYÖNGYHIM.

Gyöngyhim s démutka egy mosolygó

Réten virultanak;

Szerették egymást, - fájdalom, hogy

Köztök folyt a patak!

Egymást ölelni, még az éjnek

Óráin sem lehet...

Egymásnak a két bús szerelmes

Hő vággyal integet.

Mit ér az élet ifjusága?

Mit ér a hő kebel,

Ha vágy és szenvedély tüzében

Magát emészti fel...?

Mi haszna van megrakva gyönggyel

Nyilt kelyhem gazdagon:

Ha mindazt én, kedves virágom,

Reád nem rakhatom!?

Sohajtott a gyöngyhim s leejté

Bús hervatag fejét...

Tavasz van, fényes és virágos

De néki zord, setét.

Fátyolka, a rét zöld vidékin

Ki vígan szálldogált,

Hallá a szót, és látta a jó

Szerelmes bánatát.

S imígy szólítá meg: ha azzal

Enyhíted kínodat:

Van mód, hogy kebled gyöngyeit szép

Kedvesednek od’add!

Én azzal könnyen átrepűlök

A zúgó patakon,

S ajándokod, szerelmesednek

Nyakába aggatom.

Örült a gyöngyhim s általadta

Sziromja gyöngyeit,

Miket fátyolka, a pataknak

Könnyen repűlve, vitt.

A jó virág nézett utána,

És szíve reszketett:

Mi szép lesz ő! ah mintha látnám

A kedves gyermeket!

Fátyolka szállt... szállt, - és alatta

Volt épen a patak:

Midőn a gyöngyök a futamló

Habokba hullanak...

S mint a gyöngy a patak vizében

Gyorsan fenékre mén:

Ugy sülyedt el a két szerelmes

Bú s kétség tengerén.

S a rétnek legszebb két virága

Sárgul idő előtt...

Kedélyökön a bús halálvágy

Sötéten vész erőt.

Egyszer szép, csendes nyári éjen,

Midőn a föld halott,

Hallának - a lég susogva lágyan -

Imilyen szózatot:

Emelkedjék, beteg virágok,

Lelankadt fejetek!

Remény s vágy üdve életünknek...

Ti csak reméljetek!

Addig mienk, mig messze fénylik,

S ha birtokunkba jut:

A boldogság, ez égi fáklya

Már akkor elaludt!

Akarnátok egymás ölében

Láz közt hervadni el:

Mint ifjan élni a sovár kéj

Édes gyötrelmivel!?

S tudnátok a vak szenvedélynek

Karjába vetni mind:

Mi annyi kéjt ad s annyi bűbájt

Szűz arcotokra hint!?

Nem szánnátok a szivnek álmát?

És volna lelketek:

Hogy a pezsgő vágyért, unalmas

Valót cseréljetek!?

Eltelnék a szív a valóval:

De a vágy és remény

Jótékonyan izgatva, üzve áll ott...

Frisen tartja, mint harmat a virágot

A nyárnak idején!

Gyöngyhim s démutka most is a zöld

Réten virítanak;

S hiven szeretnek... mert közöttök

Foly most is a patak.

Ifjan maradt meg kebleikben

A boldog szerelem;

A vágy s remény hüvös harmatja

Locsolva csendesen.

S fátyolka, nagy munkába fárad:

Maig az elesett

Gyöngyöt keresve repdes ottan:

A gyors patak felett.