Gyorsvonaton

A határ mellől így jöttem haza:

Gyorsvonaton. Leszállt az éjszaka.

Az éjszakában rohant a vonat,

Mint egy vassá vált, őrült gondolat,

Remegtek, döngtek a sinek belé.

Gondoltam: megyek hát visszafelé.

Aztán megint előre, megint vissza,

S előre ismét, nyughatatlanul,

Míg a föld minden csöpp vérem felissza,

S szálló szikrám az ugar elnyeli.

Mint a mozdony a szikrák záporát,

A lelkem is úgy ontja álmait,

Ugarra, éjbe, tar erdők fölé,

Az egyik határtól a másikig.

Megállásom csak percnyi van nekem.

Kinézek önnön lelkem ablakán,

Nézem a vízpárát, a rajt’ lepergőt,

Szemem, vagy az ablak homályosul?

Tünedeznek a novemberi erdők.

Ilyen őszi roham az életem.

Magas töltésen száguldok tova,

A töltés alján pici ablakok

Világolnak: a Béke szemei.

S intnek: megállj! De meg nem állhatok,

Visz a lelkem: az Ahasvér-vonat.

Kis ablakok ott lent, - minden hiába:

A puha fészek kalicka nekem,

Nekem rohannom kell így, átkozottan,

Reszkető, nyögő, döngő sineken,

Tovább, - - a végállomásig. -