HÓPELYHEK

Szállonganak a hópihék:

Úgy fáj e szív, úgy fáj e lét!

Minden fagyos, ah, jéghideg;

Egész testemben reszketek.

Ó, mondhatatlan fájdalom!

A Föld egy roppant sírhalom.

Alatta minden megfagyott,

Csupán az én szivem dobog.

Az órjás sírhalom alatt

Órjás szivem majd meghasad.

Úgy tombol a kín szívemen,

A Föld fájdalmát érezem.

Az Ég egy roppant kriptabolt:

Érzem, mi lesz, mi van s mi volt.

A Múlt halott, és a Jövő

Egy végtelen nagy temető.

Sivár, gonosz és fénytelen,

Mindenkép semmis a Jelen.

Nincsen remény, eltűnt a hit,

Holt vagy haldokló minden itt.

Szivem! Te sorsod is halál;

Felejtsd, hogy egykoron valál!

Hiába volnál büszke, nagy,

Ha semmivé léssz, semmi vagy -

És elenyész a semmiben

Végső vonaglásod, szivem!

Erdő, mező dermedten áll;

Azt súgja minden, hogy: halál.

Mély búba tör a téli szél:

Sirasd meg ember, hogy levél!

Lélek beléd csak halni jár,

Bánd meg ezerszer, hogy valál!

Álmot temet a hópehely:

Reszkesd a titkot, hogy leszel!

S egy hang szivedhez odafagy:

Dermedj meg attól, ami vagy!

Azt mondják, hogy fehér a hó,

- Hiszen a látszat oly csaló! -

Csak én tudom, hogy fekete

Szálakból szőve szövete.

Az ártatlan, szép szín alatt

Látom a sötét pontokat.

E pontok mint központ körül

Sok játszi test jegőcösül.

A zord, üres, sötét szemek

Felém baljósan intenek.

Megannyi mérhetlen atom;

A sírból jő s a sírba von.

E gyászatomok démonok,

Szemök oly rémesen forog.

Üregszemökkel látnak ők,

És hímezik a szemfödőt.

A csillogó, roppant lepelt

Rám teszik, ha időm letelt.

Ne még, ne még! Ó, várjatok,

Boldogtalan paránynapok!

Ha majd a szörnyű óra jön,

Átlépek a bűvös körön;

Fény nem ijeszt, sem a setét,

Lelkem veletek frigyre lép;

Együtt bolyongunk végtelen,

Csodálatos nagy téreken,

S nézzük egy örök élten át

Az élet- és haláltusát:

Nem rémít démonszemetek,

Mert én is pont, atom leszek.