Ha a halál is ilyen volna csak...

Ha a Halál is ilyen volna csak,

Mint ez a decemberi alkonyat,

Ilyen halkléptű, ilyen nesztelen...

S úgy bánna szépen, szelíden velem,

S úgy érintené meg a kezemet,

Mint valaki, kit nagyon szeretek.

Ha a Halál is ilyen volna csak,

S úgy lebbenne szobámba hallgatag,

Mint egy lámpát-eloltó lehelet,

Észre se venném, hogy sötétebb lett.

Mennék vele, ki helyettem is lát,

Ugaron, erdőn, tengereken át.

Ha a Halál is ilyen volna csak,

Nem ijesztő, titáni szörnyalak;

Szelíd fiú, vagy édes, lenge lány:

Egyik kezében megfogózkodnám,

Másik kezében - lángjával alá -

- Bús géniusz - a fáklyát tartaná.

Ha a Halál is ilyen volna csak,

Hátulról átkarolná vállamat,

Mappámra tenné hűs, nyugodt kezét:

„A tollat pajtás tedd le, most elég!

Az utolsó vers úgyse lesz már jó,

Tülköl a ködkürt, indul a hajó!”

Ha a Halál is ilyen volna csak:

Födetlen, fürtös fő, nem zord sisak,

Nem üres szemgödrök, de mély szemek,

Mik lelkem mélyéig tekintenek,

S visszaragyogják, mit benne látnak:

Drága képét egy-egy jóbarátnak.

Ha a Halál is ilyen volna csak,

Nem ásna nyirkos, sötét sírokat,

De vinne szabad, nagy mezőkön át,

Hol szürcsölnénk a mennyek harmatát,

S hajnali ködben, pusztán, tengeren,

Egyszercsak úgy eltűnnék csendesen.