Ha láttok is

Ha láttok is vad élvek tengerébe

Merülten olykor még kéjelgeni:

Ne irigyeljetek, szivem magányát

Kívánom én csak elfelejteni.

Kérek habzó pohárt és kérek csókot,

Hogy részegüljek meg, felejtsek el,

De elsápad csókomnál a rózsás ajk,

Kifordul a már-már ízlelt kehely.

Óh, mert ha ott ragyognak is felszínén

A nagyvilágnak szép örömhabok,

Jól látom én, a fénypalást alatt mi

Szörnyű sötétek, mily mélyek azok.

Mind eladó, mit a világ bír adni,

S a köznapiság mocskába tapad,

Minden kéjből csak elaljasodása

S a jóllakásnak undora marad.

Elsápad hát minden gyönyör előttem,

Mert elérésénél nincs küzdelem,

S nem bír lelkem gondolni sem magast, mi

Mint csillag lenne utólérhetlen.

Egy van csak, ami lelkemet feltartja,

Egy emlék, amely élvet ád nekem,

Hogy egykor boldogítál, drága lányka,

S tisztán maradtál, hála Istenem!

És jobbnak érzem önmagam keblét is,

Melyet, leányka, egykor szeretél,

És jobbnak tartom a bűnös világot,

Melyben megszentelt alakod kisér.

S ki nem lelek kéjt már a nagy világban,

Hol vásárolni mindent meg lehet,

Egyetlen kéjem e vásárolhatlan,

Utólérhetlen szent emlékezet.