HA MAJD A HÍR...
Ha majd a hír szárnyára vesz,
És rózsát szór a nép elém,
Nevem dicső, magasztva lesz,
Csodálva és rettegve én:
Ha majd hizelg, ki most lenéz,
Bókokba fojt, ki most lehord,
Meglát a vak, finyás becéz,
És fölemel, ki rám tiport:
Tenyéren hord munkás, nagyúr,
Még a süket is rám figyel,
S kegyelve lesz a trubadúr,
Kit a tömeg most nem szivel:
Ha majd ledér divat, szeszély
Fölkapja még szűz nevemet,
A Közli-had belőlem él,
Szaglász, birál, nyomon követ:
Foltot keres az életész
És kisüti: ember valék;
Bölcsen kavar a sok vegyész
Bókmézbe dühsajtolt epét:
Harag lehűl, a gáncs megül,
A vállára vesz a vak tömeg,
Verseimet ha könyv nekül
Szavalja majd ifjú s öreg:
A honfitárs s a honleány
Értem rajong és lelkesül
(Talány leszek nekik, talány,
Kezükbe csak ruhám kerül!):
Benépesül az ősmagány,
Minden kacag, pezsg, duzzadoz;
Megérhetém s megláthatám,
Hogy a közöny-jég olvadoz:
Megérhetem a diadalt,
Mit - vérdijon - a vágy igért,
Megláthatom, miért sohajt
E szomju szív, a büszke célt:
Előmbe lép az őssetét,
A titkos árny, a néma rém;
Nem érzek mást, csak megvetést,
És arcomat elrejtem én.
Elfordulok. Undor fog el
A tetszészaj, taps hallatán:
Nem erre tört a tűz kebel
Az ifjuság szép hajnalán!
Nem ez, mit az ifjonti Vágy
A Lét fehér lapjára sző.
Az Ideált ringatva jár
Előtte a dicső Jövő.
A Képzelet más képeket
Teremt, betöltve tért, időt;
S mit óriás vásznára fest,
Magasztosabb, nagyobb, dicsőbb.
Nem itt, nem itt, följebb a cél,
Melyért a láng ifjú hevült!
Ez volna hát, ez hát a bér,
Miért vérzett és lelkesült?!
Magasbra tör, mélyebbre ás,
Kit démona művekre bír,
Miket nem érhet hervadás,
Nem dobhat éh torkába sír.
Ez hát a cél! Milyen sekély,
Mily gúnyos és mily nyomorult!
Ki gyűlölt és kit megvetél,
Fejedre az tűz koszorút.
Övezne fény: szivem setét,
S belőle mély panasz fakad:
Eltörpül itt, mi nagy, mi szép,
Nem látok én, csak árnyakat.
Ó, váz világ, torzgyűjtemény,
Nekem gyülölt és idegen!
A koszoru is oly kemény,
Ólomnehéz a fejemen.
Belátom ím, hogy semmi mind,
Mit szenvedék s mit művelék;
Az eszmekéjt, az égi kínt
Elnyelte mind a puszta lég.
Terméketlen talajra hullt
A dús vetés, az égi mag;
Szegény vagyok és nyomorult,
A föld röge is boldogabb.
Gyűlöljetek, mint egykoron,
S tapossatok meg engemet!
Nem jött el még az én korom:
A Szabadság s a Szeretet.
Nem jött el még az én időm,
Még rab a szív, koldus az ész,
Fülembe zúg még rémitőn
Az ős sirám, átokverés.
Még zúgja mind vad átkait
A gyűlölet s a butaság,
A szolgaság uralkodik,
Kietlen még e szép világ. -
- Ily szóba tör a hír fia,
Szomját a hír nem oltja el.
Egyetlen kéj lesz sírnia,
Egy könny, miért még esdekel.
Magányba fut s e koszorút
Eldobja és megrendül ő;
Homlokáról a mély borút
Nem mossa el a fényeső.
Az elveszett s meglelt magány
Lesz újra az ő otthona;
A dicsőség magaslatán
Ő árva, bús és mostoha. -
Ha majd a hír szárnyára vesz:
Előmbe lép a néma rém;
Nevem dicső, magasztva lesz:
Boldogtalan s magányos én.