Ha néha-néha meghal valaki,

Ha néha-néha meghal valaki,

egy délután ordító trombitákkal

viszik a megdöbbent utcákon által,

s egész nap ezt a zenét hallani.

Oly bánatos, olyan igénytelen

a pap, a pluviále és a szolgák,

vörösre sírt orrokkal a rokonság,

a gyászszegélyes kendők a szemen,

s később a hanton, ha az este jön,

magányos sírás künn a temetőn,

egy anya, aki gyászruhába, sírva

kis pléhkoszorút igazít a sírra...

De mégis gyönyörű ez, s kis szivemben

valami mondja, hogy ez az egyetlen,

csupán ez a nagyság, mely itt megy el,

és bánatomra harsogón felel

a trombiták kövér, aranyló torkán

egekbe zengő beethoveni orkán.

A hangszerek a ködös égbe nőnek,

és este, este a felhő-mezőnek

szélén gyakorta látom,

hogy gázol a homályon -

csupa köd, zene, fellegek -

egy óriási gyászmenet.