Ha számbavetted...

Ha számbavetted mind a vétkeid

Szemed ha metszőn önmagadba látott:

Az ismeretlen sok-sok bűnödért

Még mondj el egypár miatyánkot!

Mert szüntelen a mi bűnbeesésünk,

Mert végtelen a vétkeinknek száma

S talán nem az a legölőbb csapás,

Mit sujt az öklünk tudva, odaszánva.

A legsikoltóbb seb talán nem az,

Mit oszt a kardunk nyilt, lovagi tornán

S tán az se, mit suttogva, hátmögött

Ejtünk kajánul, titkon és orozván.

A legsikoltóbb, legégőbb sebek

Egy mosolyunktól nyílnak, úgy lehet,

Mely indult jóakarat ösvenyén

És öntudatlan gúnyba tévedett.

A legszörnyűbb lavinák úgy lehet,

Indulnak egy elejtett szó nyomán,

Mit elhallgatni - véltük - nincs miért,

S mit elhallgatni jobb lett volna tán.

S mikor egy gyötrődő szív úgy eped

Egy szónkért, mely meg tudná váltani,

S virágoskertből sivataggá lesz,

Mert azt az igét nem mondottuk ki.

Mert elnéztünk a ködös messzeségbe,

A léptünk rajta döngve áthaladt,

Semmit se tettünk - csak nem vettük észre -

És eltapostuk, mint egy bogarat.

Oh végtelen a vétkeinknek száma,

Mi álomroncsba, tört reménybe járunk,

Pusztán azáltal, hogy élünk, megyünk,

Szüntelen egy virágot tör le lábunk.

Ha számbavetted mind a vétkeid,

Szemed ha metszőn önmagadba látott:

Az ismeretlen sok, sok bűnödért

Még mondj el egypár miatyánkot.