(HÁBOROG A TENGER...)

Háborog a tenger, nagy szél forgatja gödrében,

Szűnete nincs, mert ím nem szűnik üvölteni tágas

Torkából Fülesünk, Balogh, ordítása szelet fú,

S hálátlan tűzzel Magyarokra buzogja fekélyét.

Tí jeles árnyékok, védangyali drága Hazánknak,

Kik Honnunk ügyiért itthon tanakodva, vagy a harc

Dúlva nyögő mérgét szenvedve halálra bukátok,

Súgalljátok im e korcsnak szívébe figyelmét

Intésemnek, milyet előbb meghallani nem mert,

Hogy foganatja után szavaimnak Léthe tavánál

Szédelgő ítélete jobb rámára vonódjon.

Vagy Te, Atillának szolgája, ki hajdan az elmés

Rajnist a plundrák ellen bosszúra hevítéd,

Jőj és ostorodat magyarán suhogatva szemébe

Üss e vaknak, hogy a hályog lefeszűljön azonról,

És ha nem használ ez, piszkáld a nyéllel is őtet.

Jersze keressük fel tárgyunk fő titkait; - így szólsz:

„Most kezdtek magyarúl olvasni szegények? holottan

Már minden rendű, idegen nyelvekre szegődött?

Nincs Magyar, aki Hazánk nyelvét tudományra vezetné,

S nincs, amit magyar írásból ki lehetne tanúlni,

Hát minek olvassunk, minek a könyv, mely Magyarúl van?”

Hallatlan dolog ez! Te nyugatra tekíntesz, o álnok,

Amikoron Keleten boldog tűz osztja sugárit.

A tavasz elhervadt már és azt télre varázslád,

Roszra mutat szíved, s a jót is roszra itéli.

Már neked alkonyodik csakugyan, mert hogyha eszeddel

Bírnál, s a maszlag nem volna agyadba vegyítve,

Tám jobban szólnál, s nem alajtnád ködnek az égést.

Engednék, ha lehetne, de lásd hazugúl szólt nyelved azokról,

Akik most élnek s a múlt században valának.

Régi vitézínkről mondhattad volna, hogy ők még

Ami időn szűkűlt honnyokból Férfi Balamber

Nyomdokin e boldog térségre kerűltenek, ádáz

Dúlás közt nem forgatták a könyveket. Árpád

Vérengző lovagit sem vonzá a Tudományra

A dühös háborgás, buzgány volt, s életetoltó

Dárda kezökben, bogláros paripájik omoltak

Bátor gőggel az ellenség vad népire; oh de

Nem volt ilyen otromba egy is, hogy eladja Hazáját!

Hát még sincs könyvünk? - térj meg, nagy örömmel ajánlok,

Hogy még nem leltél eddig, nem volt ügyed arra,

Ezt mondom, s ez okért igazat nem szólhata nyelved.

De minek e szavaim - mondjunk mást. Égig emelted

A Német Hanzok, Tót Jankok könyveit: hinném

Szívesen, ámde Te azt mástól hallottad, utánna

Mondod s nem magadé, amit szólsz, mert ha Te józan

Könyveket olvasnál, tudnál érezni azokként,

Színt olyan nemesen szólnál. - De Te csak fecsegéssel

Töltöd idődet, azért nincs semmi haszonra ez élted.

Élni ledér hereként, számot szaporítani jöttél

E szép fényre? pirúlj buta tagja Hazánknak.

Végre imígy szóltál: ökör a Magyar, oh Te! - ne így szólj,

Mondd inkább: ökör a Balogh a Magyarok közt.