Háborús fohász az aggokhoz

Ti aggok, kik az ablakokban ültök,

s a szemüvegetek vigyázva, lassan

sikáljátok a szarvasbőrrel, s enyves

szemetek elkalandoz a magasban,

ahol a nap dalol, gondoljatok ránk,

kik mélybe hörgünk, vérpárázta füstök

sötét gomolyán, lángoló özönben,

s ne rezzenjen meg a haragos üstök

szigorú főtökön, mikor bíráltok.

Kegyetlen aggok, mostoha apáink,

irgalmat esdünk, ifjak, a pokolban,

ne lássatok a jó Ábelbe Káint.

Itélő bírák, szakállas urak ti,

olyanok, mint az öregistent festik,

vén képeken, halljátok a szavunkat,

még reggel van, hadd éljünk mi is estig.

Csak estig éljünk, csöndesen megérve,

mint fán az alma, mezőn a kalászok,

aztán hulljunk le - ó szent, szent az élet -

százszor szent - ezt kiáltjuk megalázott

szívünkből, ezt ordítjuk, szent az élet,

legyen áldása mindétig mivélünk,

ti sárga aggok, gyeplő-igazítók,

bocsássatok meg most nekünk, hogy élünk,

s itéljétek meg, mily szép a rigó-fütty

a lármás nyári erdőn, tiszta vízbe

a fürge pisztráng, halvány lány az ágyon,

a vaj, a füge, a piros ribiszke.

Mert szent a föld is, jertek, zengedezzünk,

költők, az élet papjaivá kentek,

gyalázatos, ki káromolni merte,

az élet szent és nincsen nála szentebb.

Felétek nyújtjuk ifjú karjainkat,

ártatlan testünk, árva-árva vének,

húsz-harminc évünket, a mi bűnünket,

hogy szálljon szívetekbe ez az ének.