Hadjárat a semmibe

Ó, mind akit szerettem életemben

s ki lelkemet szeretni még merész,

figyeljen most, talán megérthet engem,

bár hangom szerte tárult mélybe vész,

mint egy örök sodor halásza zengem,

amiről még álmodni is nehéz,

ragadójába markolok kezemmel

s merni merem, amit más nézni sem mer.

Ó, lelkek teste, élő folytonosság,

mért folysz el? És te testek lelke, szám,

miért folyamodom hiába hozzád,

elmém hazája, régen únt hazám?

Mért osztanám mi nem való hogy osszák?

s a mondhatatlant mért reméli szám?

Jobb volna nyugton és szó nélkül élni,

csak élettel s szerelemmel beszélni.

De nem lehet. Már nekem ez az élet.

Már nekem ez a legjobb szerelem.

Az én egyetlen mezőm erre széled,

ez egy kapú van nyitva még nekem.

Ha ez bezárul, az már az itélet,

melyet fejemre mérend kedvesem,

kit annyian epedtek, örök asszony,

ki van, hogy ezreket dalig rikasson.

Ki van, hogy minden nemes őt imádja,

amikor mást már nincs imádnia.

Kinek vágyára a halálnak vágya

jöhet csupán: a Filozófia.

Szólj hát szerelmem, szólj halálnak bátyja,

élet öccse, csalódások fia,

szólj, énekeld az égi nőt, a drágát,

sirassad új szavakkal némaságát.

Mert néma ő s nem könnyezik soha

és így vesz tőlünk szót és könnyeket

s könnyre mosollyal, szóra mostoha

csönddel felelve csúfra hiteget.

És csöndje végtelen, mint mosolya.

Mosolya nem fogy, csöndje nem reked.

Csöndje mosolyog és mosolya hallgat,

mosollyal, csönddel, úgy mulat terajtad.

Glóbuson ül, mint hideg istenasszony,

ruhája köd, de sohasem mezítlen,

fagyával éget, hogy rabbá unasson

s titkolt testével álmodjék a hitlen.

S nincs is tán teste. S minden érte-vad szomj

a semmi hűs ablakát nyalja itt lenn,

míg fönn a Hölgy, testté hazudva lelkét

a fellegekből fon magának erkélyt.

S tán minden szellem titkon őt reméli,

érte feszűl a morc tudós szerelme

és végtelenül végtelenbe méri

kis méterét a véges emberelme,

de az eget s e Hölgyet el nem éri,

bár köveiből Bábel tornya kelne:

a Jákob-létra végtelenbe vesz

s a nagy éposznak vége sohse lesz.

És mégis éposz és mégis dicső

és mégis ezt az époszt írom én

egy új tudósról. Mégis, mégis ő,

akit hősömmé biztat a remény,

hogy vágyhatom még lenni én is: ő;

aki enyém és aki mégsem: én

vagy egy bús én, kit dőrén elvetéltem

s most lelkétől kisértetes a méhem.

Egy új tudósról fogok énekelni,

ki Budapesten majdan élni fog,

dicsőbb, mint hős koroknak fejedelmi

s minden dicsekvő poétán kifog,

aki meddő dalát hiába termi

s facér fülekbe céltalan nyifog

ah, hajdan hogy megejtett ily varázs is,

de most már látom, olyan, mint a hásis.

»Ki nem röpülhet, mikor ér tetőre?«

kérdeztem hajdan gyermek-ostobán, -

»Lassan vet óvatos szemet előre

földhöz ragadt nyomorult tudomány,

csigaként tapad hűvös szürke kőre

s az únalom nyálkája nyúl nyomán,

hitvány házát cipeli dőre súlyul -«,

de csigaképe most dicsőre újul.

Mert bárha nincs szivárványhídja, szárnya

s szarvval nem érhet úszó csillagot,

kis helyet jár, de biztosan bejárja,

hagyván jelül ragyogó szallagot,

hogy útja szűk bár, de valódi pálya,

mert hódít s nem hiába ballag ott,

míg Anteusként hullong a poéta

s ő sem röpül, csak ugrál. Mint a béka.

Édes a valóságban megfogózni

s vigyázva mérni életünk terét,

a korlátok közt nemesen kigyózni,

mint útjelzők közt, bízva, mindelébb.

Szabott pályánkból félre nem lopózni

s nem térni meg, mint kimenős cseléd,

kinek mámortól émelyg lomha teste,

únt konyhájába tér vasárnap este.

A korlátokban bízni, hogy vezetnek

s a végtelenben, hogy nagy öle cél,

hogy érdemes nyujtózni a kezednek,

ha tud szilárdan nyúlni, mint acél,

hogy nem mind egyek útjai eszednek

s nem a legbölcsebb élet a facér,

mert eszünk útján mozgunk okosok mi

s a valótlanban nem lehet mozogni.

Lássátok, a korlátokat dicsérem:

a korlát a legbiztosabb valóság.

Tövis tart ébren rózsaittas éjen,

lévén biztosabb való, mint a rózsák.

Szoros formából születik az érem,

formának zord acél kell, nem nyúlós zsák.

Élet s lélek szétomló pára volna,

hogyha nem lenne száz korlátja forma.

Az én hősöm e korlátok s e formák

tudósa méri majd szigoruan

a létünket folyató száz csatornát,

melyek között az örök ár suhan,

mely arra foly, hol leggyengébb a korlát

s legyőzve győz csak minden vályuban;

mindegy, honnan jön, és mindegy hová jut,

csak egyet fontos hogy nézzünk: a vályut.

Az én tudósom tudja ezt bizonnyal,

nem fog kergetni régi délibábot,

okosan megelégszik a viszonnyal,

amely az észnek jelzi a világot

s a valóság jeléül a haszonnal:

ezenkivül más lényegig ki látott?

ami remélhetetlen, nem reméli:

a viszonyt tudja, a lényeget éli.

És tudja, hogy okokból a világ

egy óriás lánc kettős végtelenje,

ahol minden szem szomszédjába vág

és nincs, aminek nincsen oka benne,

de kívüle keresni hiuság,

oklánc okát kérdezni balga lenne

s hogy tudnád szóba, jelbe, észbe venni

azt, amin kívül nincs se jel, se semmi?

És mégis olykor tudósunk körül,

mint csillagokkal, esténként a légür,

ez a nagy semmi vággyal színesül

s titkon az örök lánccal nem elégül,

minden unalma sejtelmekbe züll

s a néma Hölgy mosolyát érzi végül

és bár előtte semmi zárva nincsen

az ő eszének nem elég a Minden.

Képzeld el őt most enyhébb téli esten

a Dunaparton bolygani magában,

ezen az áldott ifju Budapesten

a jégtörés keserves évszakában,

mikor zord úntság lovagol a testen

s a lélek nem tud bízni csillagában,

de gyönyörködni tud még benne. (Drága

csillag az űrben: semmiség virága!)

A semmiség virága ez a föld is,

a semmiség virága e világ,

amely tövissel bármennyit gyötört is,

mégis virág szemednek. Bús virág!

Tán ér belőle lelkednek gyümölcs is,

mohó fogad keményen belerág,

de ha félig kiszoptad leve mézét,

megérzed rajta a semminek ízét.

Tudósunk künn az ég alatt bolyongva

érezze ott magát, a Semmi partján,

nézzen a földre, mint egy égi pontra,

úgy gyönyörködjön e nagy Semmi-tajtján

s a tömegen, mely a földön zsibongva

az égben száll, tudatlan - körbehajtván

e gömb, melyet száz erők sodra mozgat.

Röpül a föld - s ők azt hiszik, nyugosznak.

Vagy sétálnak így, halkan, olvadáskor,

selyem suhog, peng a katona kardja.

Dombtól dudorgó, tornyos cifra háztól

csipkés az űr felé a Semmi partja.

A szél a habokat lenn, durva pásztor

nedves korbáccsal fütyörészve hajtja,

selyem suhog s a szürkefényü vaskard

érintésétől peng a hideg aszfalt.

Ó szürkeség! te a Fehér morajló

meghalkulása (s Feketének anyja)!

Ki eljössz, mikor haldoklik a gyarló

fény és a nap az éjszakát foganja.

Ó szálló szürke füst! ó ringva hajló

izmos Dunának szürke szép higanyja.

Ó szürke égen szürke alakok!

szürke szemekben szürke ablakok!

A lámpagyujtó lángos végü bottal

megsebzi ezt a messze szürkeséget

helyenkint, - és a sebnek vére csobban

s Dunába hull - tüzes vér, szemet éget,

remegve száll, vékonyka patakokban,

mintha vörös bort vízbe töltenének.

(Igy látom a világot este reggel,

szürke alapon vérpiros sebekkel.)

Ott fönn is már, ott fönn a közel ürben

gyulnak a semmi apró sebei

a csillagok s keringnek kényszerülten,

kiki egymást amerre cipeli

lángolva még, avagy már halni hülten

vagy viszkető kis élettel teli. -

Nem furcsa, hogy ha lelkem kibocsátom

elérem mindezt én - a kicsiny átom?

Én viszkető kis élet-átom én?

nem furcsa, hogy e nagy világ belémszáll

érzékeimnek felvont zsilipén?

s elönti lelkem, mint valami vész-ár?

Elönti lelkem, s mi maradok én?

Úszó fácska, mely a világ vizén száll

ráhányva, törni, az örök sodorra,

mely önmagával itatva sodorja.

S tudósunk érzé összecsapni lelkén

ez únt sodornak őrölő hatalmát

s forogni a nagy űrnek néma telkén

csillagos szárnnyal Isten lassu malmát;

táncban az ingó habparipa nyergén

tengernek véli hágni percnyi halmát.

Ó tengertánc! hangos hab fényes halma!

de majd megőröl Isten lassu malma.

Parthoz sodor majd sorsunk sűrü sodra,

a sima semmi sziklapartja vár.

Nem, addig is, fürödve és forogva

mulatni legjobb benned táncos ár?

nézni mit hány agg vized ifju fodra,

mi úszik benne: csillag vagy madár,

vagy asszonytest, prémek közt dobogó

merül fel és tajtékként csillogó.

Tajtékként csillanó és úgy elomló

a dunamenti fényes utcasorban,

mely lenn patakzik merre az oromló

Gellért kis szirtje: a folyóra torpan,

prémmel is prémes tajtékhoz hasonló

muffal, boával az örök sodorban

és kacagással a habkacagáshoz

s mennyi mással hasonló mennyi máshoz!

Amiről annyi költők énekeltek

és annyian még énekelni fognak;

s a drága prém között a vér, a sejtek

keringnek, égnek, építik a habnak

bájos, múló formáit, régi rejtek

teremtésben áradnak és apadnak

száz testen át - és tested szembe árad,

hab vagy a hab közt, minden nő a párod.

S a tudós tudja, hogy e nagy kanális

kicsiny csöve az ő teste is éppen

s a szent természet örök animális

ereje ered emberünk erében.

Nem legjobb elvegyülni, bármi vár is,

hullám hullámhoz dörzsölődve szépen?

vagy mint halacska dörzsölődni násszá -

hogyan lehetne halacska halásszá?

Hogyan lehetne, ó hogyan lehetne

halásza lenni az örök sodornak,

amelybe holtig el vagyunk temetve

s mely holtan a semmibe hány ki holnap

űrnél űrebb távolba? hogy lehetne,

kik parttalan medrében véle folynak

a nagy Folyás irányát észre venni,

ha ez a minden és a part a semmi?

Vagy legalább mi látjuk semminek

és az irány szó semmit sem jelent

és semmi értelme a semminek,

kimondjuk, mint a mindent s végtelent

s szavunkban tiltott hiú vágy remeg,

de ami tiltott, mindörökre szent

s reménytelen vágy a legszebb imádság

s szent hősök, kik merészen félve vágyják.

Igy írom én is a hősi versem hősen,

amelynek hőse egy és ezer-egy.

ki régi-gyengén s mindig új-erősen,

halni-születni testből testbe megy,

a végtelen végét nem éri ő sem

s az én mesém is végtelenbe megy,

hisz benne olyan dolgok vágya szólal,

miket nem mondhatsz véges számu szóval,

mert minden szó új korlátot teremt,

a gondolat testének szabva formát

s e korlátok közt kigyózik a rend

lépcseje, melyen addig másszuk ormát

új s új látásnak, mígnem messze lent

köddé mosódik minden régi korlát,

s képekből összeáll a képtelen

korlátokból korlátlan végtelen.