HAHÓTHY FARKAS.

Meghalt Maximilián,

Magyarok királya;

Élve: tisztelé a hon;

Halálában: szánja.

S mig utóda csillagok

Titkaiba mélyed:

Fékje tágul, szarva nő

Pártos szenvedélynek.

A törökkel béke van, -

Véve drága áron;

És örök csatározás

Mégis a határon!

Martalék-vágy, rettegés

Kardot ád a kézbe;

Ki- s berontás, csóva, vér...

Ilyen az a béke!

Rabló-fészek sok nagy úr,

S főnemesnek vára;

Elpusztítja, beleül

Egymás birtokába.

(Ha ki megtorolja: jó,

Máskép neve hallgass!)

Muraközben ilyen úr

Vén Hahóthy Farkas.

Van nagy csőcselékhada,

S mintha volna céhben:

Kitanitja az öreg

Sok gazságra szépen;

És mint sólymát a vadász

Tartja olyan célra:

Másé a tett és veszély,

Az övé a préda!

Szent Helén zárdája áll

Közel Csáktornyához;

Melyet a kóbor csapat

Kerül, retteg, átkoz;

És ha éjjel, néha, nincs

Elmellőzni módja:

Róla szörnyűket beszél,

S ijedséggel tóldja.

Csak hallgatja Farkas úr

Mind e sok beszédet;

De történik, hogy csupán

Egy csatlósa tér meg.

Ijedt ember ez nagyon

És van vérbe, fagyba...

- A zárdánál társait

Legyilkolva hagyta.

S beszél: »Tettünk jó fogást,

Ámbár üldözének;

És ha ama zárda nincs:

Soha be nem érnek!

Ott... a földből szó eredt,

És megállj-t dörögve:

Kezünk, lábunk megmeredt...

- Hatvané örökre!«

Értem...! ellenségeim

A klastrom lakói...!

Felkiált s szed új hadat

Vérboszús Hahóthy.

A szent nép fut vagy halott,

Romban áll a zárda;

- Csak a sirbolt, melynek a

Rombolás nem árta.

S míg az őrült szenvedély

Csapdos partjain túl:

A természet csendesen

Hervadásnak indúl... -

S újra zöld lesz a liget,

A föld arca szépűl,

Hamut és vért hant fed, a

Ráemlékezéstűl.

Hogy kinyílik az idő,

Vén Hahóthy fölkel;

Sokat tervez, cimborál

Egy csapat törökkel.

Ő a kém, a vezető,

És sükerrel járván:

Most, az egyezés szerint,

Övé fele zsákmány.

S mig kijátszás, csel forog

A török fejében:

A dús prédát, Farkas úr

Ellopja egészen;

De a kontyos cimborák

A nyomába kapnak...

Most már jó gondját viseld

Farkas, a nyakadnak!

Meg-megbukkan az öreg

Csalit- és bozótba’,

Utat veszít, csavarog

Mint a hajtott róka.

Végre ő s tolvaj hada,

Közepén az éjnek:

Szent Heléna romba dőlt

Klastromához érnek.

Vén gonosztevő! ez is

A te kezed műve!

Balsorsoddal szembe-jösz,

Ide menekűlve!

El nem rejt a puszta fal,

A törökség nyomban...

Hah, a sirbolt megmaradt!

Oda, oda gyorsan...!

De alant, kigyulva két

Égő szem világa;

Egy arc hős vonásai

Látszanak meg nála;

És rémítő hang dörög

A hitvány tömegre...

(A szigethi hős feje

Itt van eltemetve).

- Hah, ti korcs faj! hős apák

Kardja-címerével!

A nemes sas lakhelyén

Rabló kánya fészkel...?

A törvény és rend helyét

Rút erőszak állja...?

Önszülöttiben vesz el

A magyar hazája!

Ki Szigethvár sáncain

Hősi véget értem:

Sok galádságtok miatt

Nincsen pihenésem!

Felriaszt, felköltöget

Rablók dübögése...

Kik e dolgot mívelik:

Isten átka érje!

És a megréműlt csapat

Több beszédet nem vár;

Még a nyíl se szúr, döf úgy,

Mint ez égő szempár;

Keblét inkább a török

Kardja verje által...

- S vén Hahóthy ott vesz el

Negyvened-magával.

S míg az ország sorsa egy,

Maradván a régi:

Haragos szót váltanak

A rom és vidéki;

Mintha a föld rengene,

Zúgna távol orkán...

- Török zászlók lengenek

Győr és Pápa tornyán!