HAJÓ A DOKKBAN

Vergődtem. Elég. Isten és ember sorsa,

Ne fájj! Csitt, Végtelen! Pihen a morzsa.

Bejártam pár billió kilométert.

Csitt, Gondolat! Odahagytam az étert.

Itt ülök újra. Csukva a spalét.

Pipára gyújtok. Villanyfény. Jó a lét.

A hű, vén kályha halkan duruzsol.

Azt hiszi, búsulok, és kuruzsol.

Főzi kamillaillatú dalát,

Mint torokfájós gyereknek a teát.

Szentimentális, de kedves cseléd.

Jól van. Hadd ülök hozzá közelébb.

Elfáradtam? De elfáradni jó.

A dokkban így pihen az otthagyott hajó.

Holnap tán újra indul. A setét

Kormányos megcsavarja jajduló kerekét.

A kormányos! Ki tudja, most vadul hol mulat!

Vagy hol hallgat szörnyű parancsokat?

Ki tudja? De a gép addig boldogan áll.

S a kémény fáradt füstje szelíden szálldogál.