Hajnal a Majtényi síkon

Vonatról láttam, - szürkült az ég alja,

- Szeptembervégi borús pirkadat -

Fenn összébb vonták fázó csillagok,

Végetlen ürben bujdosó napok

Testük körül a felhőrongyokat.

A vonat zakatolt a síkon át,

A szél sírt, nyaggatta a nyűtt vonót,

Oly furcsa volt a hajnali zene,

S a napraforgók lehajtott feje:

Lehajtott, letört, letett lobogók.

Itt learatták rég a rendeket,

De mégis, ott mintha valaki állna,

Egy kaszás ember, keserű, borús:

Lőcsei bíró, ősz Fabricius,

S a fehérasszony: Géczy Juliánna.

A vonat zakatolt a síkon át,

Hol learatták rég a rendeket.

Akkor eszembe villant, hol vagyunk,

Mit ér láng-szívünk, mit gyémánt-agyunk!...

Virradt Majtény felett.