Hajnal, éjfél közt ocsúdva mély sötétbe fölriadtam

Hajnal, éjfél közt ocsúdva mély sötétbe fölriadtam,

s az ablakból kihajolva bámultam, két óra tájt.

Mind aludtak, langyos éj volt, nesztelen, halotti-csönd

és a gáz arany dzsidával silbakolt az útakon.

A másik ház emeletjén szemben vélem egy ebédlő,

az ablakja tárva-nyitva, halkan ég a villanya.

Véghetetlen, érthetetlen áll a kép az éjszakában,

mint üres és furcsa szinpad, a szereplők nyugszanak.

A pohárszék hosszú árnya mozdulatlan nyúl a falra,

a márványlapon darab sajt és fölötte sajtharang.

A falon szorgalmasan jár egy polgári ingaóra,

sétálója sárgarézből és egész hozzám ketyeg.

Arra gondolok, kik élnek itt, akiknek házi titkát

egy szorongó éji órán mindörökre ellopom.

S megriadva kémlelődöm, mért e zajgás, mért e fájás,

hogy a szám se tud beszélni s száj helyett beszél a szív.

Volt nekünk is sajtharangunk és volt kedves ingaóránk

mely szelíden járt az éjben, míg aludtunk, gyermekek.

Most, álomtalan kesergő, nézem ezt a titkos órát,

itt a hangtalan magányba, hálóingbe hallgatom,

és azon jár álmos elmém, hogy a föld száguld az űrben

óriás, zúgó robajjal mind ijedve vágtatunk,

én, ki nézem, az, ki alszik, sajtharang és ingaóra,

s reszketek, hogy életünk csak negyven, ötven, hatvan év.