Hajnali bálteremben

Úgy jött a villámfényes bálterembe

a víg herceg, mint egy fenegyerek.

De most kinyúlik két széken merengve,

és a leégett gyertyán kesereg.

A haja ősz, mi este feketéllett,

szegény szeme akár a vak üveg,

és érzi a hunyó fényt - bús ígéret -

a gyöngyvirágot, a csengettyüket.

Üvegkoporsó áll a szürkületben.

Vár rá szelíden. A fény összerebben.

Seprőkkel, ronggyal jő a csürhe-nép.

És a vén kéjenc végső ájulatba

hallgatja fáradottan, félig alva

fehér szüzecskék szoprán-énekét.

A rózsaszínű gyertyák pityeregnek.

Fakóvá hamvadott a rózsaszín.

Vad táncolók az éji őrületben

a parketten sötét sebet ütöttek.

Ez a nép, hölgyeim és uraim.

A herceg is halottas ingbe bújt már,

és lelke mindjárt messze andalog.

Előbb azonban biccent elegánsan,

és fekete nyakkendőjébe tűzi

a kilobbanó hajnalcsillagot.