Hajnali kövek

Egy átjárónak tört köve vagyok

sáros kis utcán, derengés fele

félénk vággyal és nagy csenddel tele.

Köröttem mások, más apró kövek,

sárba ékelve, mindmegannyi bátor. –

Eső után van, hallgat a sikátor.

És várunk, várunk feszült-csendesen,

sok-sok hajnali, ázott, néma kő,

hogy valaki majd talán erre jő,

fényes-fehéren, esős hajnalon,

tűzhomlokából sugarat eresztve:

Huszadik Század, az új Hit, az Eszme!

Mi csak átjáró tört köve vagyunk,

sáros kis utcán, hajnalfény fele

várakozással és csenddel tele.

Sóhajtó álma mindünknek csak egy:

Izzó szemével talán énfelém int,

s talán én leszek, kit lábával érint...