HAJNALKA.

A kert viráginak bájos seregében

Hol a kék és fehér liliom nyit szépen

S a rózsa szomszédja viola, tulipán:

Virult a hajnalka, mint egy ifjú leány.

A kertnek virági mind ifjak és szépek!

Ifjuság és szépség aranyidejének

A tündér szerelem társa, kisérője...

- Mindenik virágnak vagyon szeretője!

A csapodár lepke hizelgő szavára:

Szerelemtől pirúl a rózsa orcája;

Bársony-ajkával a karcsu kék liliom:

A méhe szájára mézédes csókot nyom.

A tulipán, ki a fuvalmat szereti:

Hogy keblébe nyuljon, megengedi neki;

A gyászos rozmarin, ezen özvegy virág

Előtt is, mosolygó szinben áll a világ!

A virágok között, a szerény folyóka,

A pirosló hajnalt szerette régóta;

Ki őt enyelegve hítta hajnalkának.

Hajnal és hajnalka boldogok valának.

Szeretői a kert többi viráginak,

Szellő méh, pillangó még mind aludtanak;

De jókor felkele a szerelmes hajnal,

S kedveséhez repült csóktól égő ajkkal.

Mikor jött, ragyogott egész tekintete,

De a válás perce amint közelgete:

Jobban jobban sápadt, s bucsú-fájdalmának

Gyöngyei a virág kelyhébe hullának.

Őrzötte hajnalka a drága harmatot;

Melyet hű kedvese emlékül ott hagyott;

Hőségben sok virág mig megbetegedett:

A hűs harmattól nyert kelyhe enyhűletet.

Hogy hajnal s hajnalka boldogok valának:

Ellenére volt a kevély napsugárnak,

Ki, megrontásukat feltevén magában,

Leszállt a virághoz csillogó ruhában.

Ifju, szép hajnalka! nemed dísze, éke!

- Szólt a szerény virág csapodár vendége, -

Mit keblem oly hiven, oly régen rejteget:

Engedd kibuzognom forró szerelmemet!

Ragyogó napsugár, a virág felele,

A hajnalt szeretem s boldog vagyok vele!

Méltatlan volnék, hogy éljek: ha hűtelen

Tudna lenni a hű hajnalhoz kebelem!

Szivem hüségével régen ő birja már:

Keress te más kedvest, csillogó napsugár!

Szólott hajnalka az ékes csábítónak; -

De aki folytatá szavát hódítólag:

Szép virág! a hajnal keble olyan hideg, -

S oly rövid az óra, amig enyelg veled!

Én reggeltől estig mulatok melletted,

Betöltvén szerelmem lángjával kebledet!

Hatalmas vagyok én! ösmér az ég, a föld!

Megállni sem mer a hajnal szinem előtt;

Ránézek... s elsápad arca kölcsön-pirja;

Mert azt is sugárim kegyelméből birja.

A jegenyefának egykor irigyletted:

Hogy oly magasan áll fejével feletted!

Szeress... ölelj által... s mely odafenn kéklik:

Sugárderekamon felfolyhatsz az égig!

Szólott a csábító, - s kit habozni látott:

Általölelte a reszkető virágot;

S kit forró hevével csókolt össze ajka:

Egészen oda lett a szegény hajnalka!

Mi a büszke rózsa, s a halvány liliom?

Százszor több kellem van szerényke arcodon!

Mit ér a rezeda s istenfa illatja!

A koszorut szivem ah csak neked adja!

Célt ért a csapongó napsugár, - mellette

Hivét a könnyelmű virág elfeledte;

Sirt a hajnal, végre könyje kiszárada

S barna fátyolban járt, minő volt bánata.

Addig kedveséhez járt a nap sugára,

El nem hagyván őtet, csupán éjszakára;

Boldog még sem vala a hűtelen virág,

Ugy tetszett; keblében titkos bú férge rág.

Szerelmem, napsugár! szólt sohajtva sokszor,

Csókod és szerelmed, mely hő ajkidon forr:

Ah, olyan égető!... csupa tüzláng!... heve

Alatt hervad, lankad virágod kebele!

S midőn bánatjában meghervadt, beteg lett;

A jó hajnaltól nyert enyhe harmat-cseppet;

De a napsugárnak forró ajka legott

Felszitta kebléről az édes balzsamot.

S nem soká tartott a napsugár hűsége:

Mostan a hétszinű szivárványért ége;

Majd kacérkodni a csendes tóhoz jára,

S kacsingatott este a hegyek ormára.

Most fényes csókjai a felhőkön égtek;

A délibábnak, a puszták tündérének

Heves szerelemben lőn majd játszótársa...

- Szegény hajnalkának nagy volt bánkodása!

Nagy volt a hűtelen virágnak bánata!

Ha eljött kedvese: lángjától hervada.

Ha a csalfa sugár mellőle elmaradt:

Szíve elszorult a féltés sulya alatt.

És hitszegésének fájdalmas emléke:

Keblében emésztő, kínos lánggal ége;

Végre midőn meghült s messze vonult vala

A csalfa szerető: hajnalka meghala!

S a hütlen napsugár meg sem látogatta

Sirját a virágnak, ki meghalt miatta;

A napraforgónak mondott szép szavakat:

Nála hajnalkának emléke sem maradt.

De nem igy tőn a hű szerető, a hajnal,

Bús emlékezettel és szánó sohajjal

Este reggel eljárt a virág sirjára,

Ömölvén bánatos könyűinek árja.

És addig kesergett a sirhalom felett,

Hogy amint eljött a megújult kikelet:

Csudát tőn a hűség s szerelem harmata,

Mert a megholt virág ujra feltámada.

S ki hűtelenségét szemére nem veté:

Szerelemmel hajolt a szép hajnal felé;

Kellem és hűségtől lőn teljes kebele,

- Hajnal hajnalkával ismét boldog leve.

A csábitó maig eljár hajnalkához,

Mézes szavaival nyájas mosolygást hoz;

De a virág, látván a csalfa súgarat:

Tölcsérét bezárja, - s hivéhez hív marad.